Mészáros Piroska
Droghasználó emberekkel kapcsolatos előítéletekről
„Már próbáltam megértetni a gyerekkel,
hogy inkább igyon, az kevésbé ártalmas!”
(Egy szülő tévedése)
Az ember természetszerűen törekszik arra, hogy testi-lelki harmóniát, életében értelmet találjon. Ha ezt a harmóniát nem sikerül megvalósítania a család, a közösség, a tanulás, a munka vagy más feladatvállalások által, a hiányt pótszerekkel, pótcselekvésekkel töltheti ki.
Amennyiben a szerhasználat vagy a viselkedés kényszeresen ismétlődik, afölött egy személy már nem tud kontrollt gyakorolni, és ez rá, illetve környezetére nézve káros következményekkel jár, addikcióról vagy szenvedélybetegségről beszélhetünk. Betegség megállapításának azonban nélkülözhetetlen feltétele mindennapi életvitelének (társas kapcsolatainak, tanulásának, munkavégzésének és így tovább) a sérülése. (Demetrovics, 2007)
A szenvedélybetegség társadalmunk egyik jellegzetes, sokat emlegetett vonása. Magyarországon például az alkoholista emberek száma 800 ezer-1 millió főre tehető, a gyógyszerfüggőké eléri a 200 ezer főt, míg a kábítószerek fogyasztásában Európában az alsó középmezőnybe tartozunk; az úgynevezett problémás használók1 számát 24 ezer főre becsüljük2 (Elekes, Nyírády, 2007), rendszeres használó talán 200 ezer fő lehet, míg az alkalmi fogyasztók száma félmillió fölött van. Növekedést mutat a viselkedéses függőségben szenvedők száma is.
Elmondható tehát, hogy Magyarországon valamilyen mértékben szinte mindenki érintett – közvetve vagy közvetlenül – a szenvedélybetegség problémájában, ha nem használóként, akkor a használó családtagjaként, más hozzátartozójaként, iskola- vagy munkatársaként, szomszédjaként. A jelenség kialakulásában szerepet játszanak a társadalmi-politikai változások, a korábban nem vagy nem ilyen mértékben tapasztalható krízisek, nehéz élethelyzetek (pl. egzisztenciális veszteségek, válások növekvő száma). Nagyon erős a fogyasztói kultúra hatása is, a média, a reklámok vásárlásra, szerzésre, egyéni sikerek hajszolására ösztönöznek. Ezek következtében megjelent az egymástól való elidegenedés, és a különböző stresszhelyzetek, szerepkonfliktusok kezelésének képtelensége, ami egyéni- illetve családi szinten tartós feszültséget eredményezhet.
1 Problémás kábítószer-használónak nevezzük azt a személyt, aki intravénás használó, vagy kokaint, opiátot, amfetamint, MDMA származékot használ.
2 A becslés szerint a problémás használók száma Magyarországon 24204 fő, 95%-os mmeegg--
bízhatósággal, 19333 és 29075 közötti intervallumban.
195
A problémák valóságos súlya és a társadalom vélekedése nem mindig egyező, olykor egy társadalmi szokásrendszer kifejezetten rombolóan hat. Az alkoholt a mai napig a társasági élet nélkülözhetetlen elemeként reklámozzák, amely fogyasztóját ellenállhatatlanná, magabiztossá, örömtelivé teszi. A mélyen gyökerező hagyományokon túl talán ennek is köszönhető, hogy például napi két- három üveg sör elfogyasztása a felnőtt férfi lakosság körében általános, elfogadott jelenség, arról azonban kevés szó esik, hogy a májat az alkohol a társadalmi elfogadottság és a reklámok ellenére is károsítja, s az említett mértékű fogyasztás mellett is tizenöt-húsz év alatt biztosan kialakul valamilyen májkárosodás.
Testi-lelki bajainkra az orvos, a reklámok, esetleg a szomszéd tudja a legjobb gyógyszert ajánlani. A betegségektől, lelki problémáktól igyekszünk mielőbb és fájdalommentesen megszabadulni; csak a legközelebbi patikáig kell elmenni a „varázsszerekért”, melyek segítségével a legrövidebb idő alatt, legális szerhasználattal vagyunk túl gondunkon. A felnőtt magyar lakosság mintegy fele szed rendszeresen valamilyen tablettát, vagy használ orvos által felírt gyógyszert, ami az európai országokban tapasztalható átlaghoz képest nagyon magas arány. A huszonnégy vizsgált ország közül nálunk vannak a legtöbben, akik évente több mint tíz alkalommal járnak orvosnál – derült ki a TÁRKI 2005-ben végzett Európai Társadalmak Összehasonlító Vizsgálatából.
A magyar részvétellel történt nemzetközi ESS kutatás 23 európai ország lakosainak egészségügyi helyzetét is vizsgálta, külön hangsúlyt fektetve az orvosságokra, és az orvosok és betegek kapcsolatára. Az adatok szerint a felnőtt magyar lakosság csaknem fele szed rendszeresen valamilyen tablettát, vagy használ orvos által felírt gyógyszert (47%). A nők (52%), az idős, 60 év feletti lakosok (82%) és az alapfokú végzettségűek (50%) azok, akikre leginkább jellemző a rendszeres gyógyszerszedés, ami regionálisan nem mutat lényegi különbséget. A felnőtt magyar lakosság mintegy 12%-a az elmúlt 5 évben alkalmanként, de használt olyan gyógyszert, amelyet az orvos másnak írt fel: családtag, rokon, ismerős részére. A rendszeresen gyógyszert szedő magyarok aránya jóval meghaladja az európai országokban tapasztalható átlagot (40%). (TÁRKI, 2005)
Deviáns droghasználat
Egy adott társadalomban az arra jellemző hagyományok, kulturális szokások, beidegződések határozzák meg, mi számít értéknek, mi a normális, mi az elfogadott. Ami pedig az adott társadalom keretein belül nem képvisel értéket, az deviáns, normaszegő viselkedés. Magyarországon a kábítószerek használata, nők esetében az alkoholfüggőség is ilyennek számít, noha mindkettő egyre határozottabban van jelen. A deviáns viselkedést a társadalom büntetni, szankcionálni igyekszik. Hogy jobban lássuk, hogyan alakult az egyes drogok társadalmi elfogadottsága vagy deviánssá minősítése a különböző kultúrákban, és hogy ennek egészségügyi hatásukhoz igen kevés köze van, nézzünk néhány kiragadott példát a drogtörténelemből:
Míg például a XVII. századi Oroszországban a dohányzást halálbüntetéssel
196
sújtották, egy 1970-es adat szerint 1960-ban a szovjet kiskereskedelmi boltokban 1,5 milliárd rubel értékben adtak el dohányárut. Ez az érték 1968-ra 2,4 milliárd rubelre nőtt, ami több mint 50%-os emelkedés volt. (Szasz, 2001 – 199., 217. oldal)
1898-ban Németországban gyógyászati célból állították elő a heroint, mivel azt gondolták, a morfiummal szemben számos előnnyel bír, nem altató hatású, nem áll fenn a függőség veszélye, sőt, fájdalomcsillapító hatása mellett a morfiumfüggőség gyógyszere is lehet. A heroint ekkortól éveken át az egyik legértékesebb orvosságnak hitték, míg a gyakorlatból fel nem ismerték a szer veszélyeit. Az USA-ban 1924-ben tiltották be a heroin előállítását. (Szasz, 2001
– 205. oldal)
Míg 1920-ban az Amerikai Egyesült Államokban bevezették az alkoholtilalmat, amivel egyúttal lehetőséget adtak a feketekereskedelemnek, 1969-ben a legális alkoholforgalmazás ugyanitt bruttó 12 milliárd dollár volt. (Szasz, 2001 – 209.,
215. oldal)
Míg 1921-ben az USA tizennégy államában tiltották be a cigarettát, 28 tagállamban voltak folyamatban cigarettaellenes törvénytervezetek, és fiatal nőket tanácsoltak el az egyetemekről a dohányzás miatt, 1964-ben az Mezőgazdasági Minisztérium már 16 millió dollárt költött a cigaretta árának támogatására, 1966- ban pedig 106 000 dollárt fizetett a Warner Brothersnek, hogy egy nyolc országban bemutatandó útifilmbe dohányzásra ösztönző jeleneteket illesszen. 1967-ben az amerikai dohányipar 250 millió dollárt költött a dohányzás reklámozására. (Szasz, 2001 – 214, 215. o.) Az utóbbi másfél évtized azonban úgy tűnik, tartós eredményeket és változást hozott. A hiteles tájékoztatás, a dohányreklámok beszüntetése és a széles körben tapasztalható példamutatás következtében a dohányzás Amerikában és egyes nyugati országokban mára ismét deviánsnak számít. Az Amerikai Magyar Orvosok Szövetségének tájékoztatása szerint az USA-ban az értelmiségiek csupán 4 százaléka dohányzik, az orvosok közül pedig mindössze 1 százalék. A csökkenés következtében ott és a nyugat-európai országokban csökken a tüdőrákos megbetegedések száma. Magyarországon ezzel szemben a fiatalok 40-45 százaléka, az értelmiség nagy része, az orvosok 30 százaléka, de még a pulmonológusok 12 százaléka is cigarettázik. A 30-as években a tuberkolózis volt a morbus hungaricus, a tipikus magyar halálok. Helyét mára a dohányzás vette át.
Míg 1920-ban az amerikai Földművelésügyi Minisztérium megjelentetett egy kiadványt, amelyben jól jövedelmező vállalkozásként kannabisztermesztésre biztatta az amerikaiakat, a harmincas évektől kezdve a déli államok sorban hozták a marihuánaellenes törvényeket. Az elrettentés érdekében a Bureau of Narcotics a marihuánát gyilkos fűnek kiáltotta ki, azt hirdette, hogy elszívása elmebetegséget, gyilkos hajlamokat gerjeszt. (Szasz, 2001 – 209., 211. o.) Évtizedekkel később a hippikorszak kezdetén a füvet elszívó fiatalok meglepődve tapasztalták, hogy nem őrültek meg és nem is öltek meg senkit, vagyis a kormány propagandája nem volt többé hiteles. Amikor pedig 1968-ban az amerikai fehér serdülők rákaptak a heroinra, az arra vonatkozó reális állításoknak, figyelmeztetéseknek sem volt már
197
hitele. 1970-re 25 ezerre emelkedett a 25 évnél fiatalabb heroinfüggők száma, csak New Yorkban 1154 heroinista halt meg és ezek fele nem érte meg a 23. életévét. (Bayer, 2000 – 280-281. o.)
A nem addiktológiai osztályozásból fakadó diszkrimináció jelenléte
Az addiktológiában – a szenvedélybetegségekkel foglalkozó tudományágban – a különböző drogokat főként hatásmechanizmusuk alapján csoportosítjuk. Mint a fentiekből már kiderült, annak, hogy az adott szer használata aktuálisan – az adott társadalmi normáknak megfelelően – normális vagy deviáns, legális vagy illegális úton valósul-e meg, közvetlen egészségügyi jelentése egyáltalán nincs, ez tisztán a társadalmi állapotok szerinti, vagy a jogalkotásban (is) használatos megkülönböztetés.
A magyarországi közvélekedést szokatlan mértékben befolyásolja a nem addiktológiai szempontokat követő jogi szabályozás tartalma. Például a marihuána/ hasis és az opiátszármazékok egyformán kábítószernek minősülnek, bár ezek kipróbálásának veszélye jelentősen eltér egymástól. Társadalmunk ugyanakkor
– európai összevetésben – példátlanul kockázatosnak ítéli a marihuána/hasis kipróbálását (férfiak 67, nők 75%-a), míg az opiátszármazékok (például a heroin) kipróbálásához kapcsolódó kockázatot alig többen gondolják azonos mértékűnek (férfiak 73, nők 77%-a). A differenciálatlan ismeretekhez igazodva, a magyar társadalom kirívóan szigorúan ítéli meg a kábítószer-fogyasztást, Európában – a svéd társadalom mellett – a legszigorúbban. „Míg Finnországban a lakosság több mint egynegyede (férfiak 27, nők 25%-a) úgy gondolja, hogy nem kellene büntetni a hasisfogyasztást, addig a magyarországi 18-54 éves lakosság körében csak közel minden harmincadik válaszoló (5, illetve 2%)”. Ugyanekkor hazánkban messze a legkevésbé tolerált csoport a kábítószer-használóké, akiket a társadalom 80- 90%-a stabilan elutasít; ehhez képest valamivel 70% feletti az alkoholista emberek elutasítottsága, s hozzájuk képest is jóval inkább tolerált a homoszexuálisok, vagy épp a börtönviseltek csoportja, akiket a társadalom közel fele elfogad. (Paksi, 2007)
Holott a jogi szabályozás nemcsak az addiktív hatásokat nem írja elő, az egyes droghasználati minták egészségügyi kockázatát sem érzékelteti, a közvélemény jelentős része mégis ezt hiszi, s válik elutasítóvá, a büntető, tiltó (prohibicionalista) szemlélet támogatójává. Az idők folyamán különféle értelmezések születtek a káros droghasználat és a szert fogyasztó személyiségének magyarázataképpen, ezekből idézek néhányat:
Az etikai modell – az egyik legrégebbi, görög-római értelmezési keret – szerint, ha a szer élvezete elszakad a kultikus használattól és öncélúvá válik, az az emberi autonómia elleni vétség és emiatt az egyén elveszíti a többiek megbecsülését.
A biológiai modell az örökletes, genetikus hajlamot tartja lényeges elemnek a szenvedélybetegség kialakulásában, a beavatkozásban az absztinenciát tartja elsődlegesnek.
Az első betegségmodell szerint a beteg szánandó és segítségre szorul, de
198
értéktelensége miatt egyben megvetendő is. Az ilyen embertől meg kellett vonni az alkoholt, esetleg elkülöníteni, kezelni kell. Az alkoholizmust itt a mentális betegségek köréhez sorolták, és az örökletes hajlamot, illetve degenerációt említették magyarázatként. Későbbi magyarázatokban az ember mint esendő, az élvezetek iránt könnyen elcsábuló áldozatként jelent meg.
A lélektani modellben a túlzott fogyasztás tanult magatartási rendellenesség, illetve a személyiségfejlődés során kialakult hiányosságok pótlását szolgálja. Tekintetbe veszi a család, környezet hatásait is, de a betegség kialakulásában, fennmaradásában a személyiség, pszichés funkciók nem megfelelő működése áll.
A szociológiai modell szerint a fogyasztásnak az adott kultúrában funkciója van, az ünnepek és az emberi érintkezés megkönnyítésére illetve a feszültségek oldására szolgál, így a drogfogyasztás túlzott mértéke az adott társadalmi funkció árnyoldalaként fogható fel. A politikai, gazdasági folyamatok eredőjeként is túl sok a feszültség, bizonytalanság. Megoldást jelenthet a társadalmi hozzáállás megváltoztatása, a kereslet illetve a kínálat csökkentése.
A spirituális modellben a drogfogyasztás hátterében az ember lelki-szellemi igénye áll, az emberi léleknek azon tulajdonságait jeleníti meg, melyekkel másoknak és magunknak örömet, boldogságot szerezhetünk. Ilyen lehet például a szeretet, a megbocsátás, az elégedettség, a harmónia, az élet értelmének, vagy önmagunk belső világának felfedezése, akár a szenvedés megélésén keresztül is. Ezen belső tartalmak nem feltétlenül állnak kapcsolatban a vallásos hittel.
A sokat emlegetett kriminalizációs modell szerint a drogfogyasztó bűnöző, normaszegő, aki bűncselekményt követ el. A bűnüldözés és igazságszolgáltatás lehet a kivezető út, amely a lakóhely adta rejtőzködést, valamint a szervezett kereskedelem felszámolását is célozza.
Végül a morális modellben a túlzott mértékű fogyasztás az akaratgyengeség következménye, erkölcstelen, nem a társadalmi normák követését szolgálja. A drogfogyasztót ki kell rekeszteni, ha nem akarja megváltoztatni, kontrollálni a viselkedését.
A közgondolkodásban a kriminalizációs és a morális modell meghatározó, holott a különböző értelmezési modellek egyike sem magyarázza kielégítően a drogfogyasztás jelenségét, hiszen annak hátterében biológiai, szociológiai és pszichológiai tényezők egyaránt megtalálhatóak.
Objektív segítés
Munkahelyemen, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet (OORI) Addiktológiai Gondozóban a szenvedélybetegekkel való konzultációink során, amennyiben lehetséges, az érintett egész családját igyekszünk megismerni a komplex állapotfelmérés alkalmával. Azt gondoljuk, a kívánt változás bekövetkeztében, fenntartásában az eredeti környezetnek kulcsfontosságú szerepe van. A család az évek hosszú során át folyamatosan alkalmazkodott a betegség kialakulásához, majd az egyre súlyosbodó tünetekhez. Megoldási mintáiban, hozzáállásában
199
addig inkább a tünet fennmaradását segítette elő, így a kliens, vagy akár egy érintett családtag gyógyulás és változtatás iránti igénye megbolygathatja az egész családi rendszert. Segítőként az új minták, új egyensúlyi helyzet kialakításában, a stratégiaváltásban lehet szerepünk, ehhez azonban bizalmi, őszinte, elkötelezett kapcsolatban kell állnunk a családdal.
Személyes tapasztalatom, hogy a szenvedélybeteg emberrel szemben nemcsak általában a társadalom tagjai, hanem az ugyanebben a társadalomban élő szűkebb közössége, konkrét hozzátartozói, vagy éppen a vele kapcsolatban álló hivatásos segítők is előítélettel viseltethetnek.
A segítő szakmát gyakorló szakemberek részére ezért fontos megfogalmazni az objektív munkavégzést támogató legfőbb szempontokat:
1. Univerzalitás – Az adott beavatkozási módot bárki másnak is javasolnám?
2. Publikusság – Elmondanám-e egy kollégának, hogy mit akarok csinálni? Akkor is megtenném, ha nagy nyilvánosságot kapna a dolog?
3. Igazságosság – Egy másik klienst is ugyanígy kezelnék?
Adott esetben az objektivitást megnehezítheti a segítők személyes története, az eredeti családból hozott értékek, hiedelmek meglétén túl az esetlegesen elszenvedett gyermekkori traumák feldolgozatlansága. Tapasztalatom szerint sok szenvedélybeteg-ellátásban elhelyezkedő segítő maga is szenvedélybeteg család gyermeke, esetleg leállt szerhasználó. Ettől munkája hitelesebbé is válhat, amennyiben alkalma, lehetősége volt tapasztalatai feldolgozására, tudatosítására. Ennek elmaradása azonban vakfoltot eredményezhet, és különböző segítői
„játszmák” kialakítására nyújt módot, elősegítheti az előítéletes gondolkodásmódot még speciálisan addiktológiai végzettség megléte esetén is.
Ezen túlmenően a szenvedélybeteg-ellátásban dolgozó - de nem speciálisan addiktológiai végzettségű - segítők körében gyakran megnyilvánul a társadalom fentebb vázolt morális ítélkezésrendszere is. Többször találkoztam például azzal a felvetéssel, hogy az alkohol sokkal kevésbé ártalmas, hiszen nem lehet véletlen, hogy a törvény a kábítószer-fogyasztást tiltja, az alkoholfogyasztás pedig megengedett.
Amennyiben munkánk során el tudunk jutni odáig, hogy az érintett egész családját, környezetét megismerjük és elfogadjuk sajátos működésüket, függetlenül saját erkölcsi hozzáállásunktól, valamint tudjuk, hogy a szenvedélybetegekkel való foglalkozás saját családi történettel is igazolható, megélt tapasztalaton is alapulhat, továbbá igyekszünk rendszerszemléletben gondolkodni, az értékek és értékalkotó modellek sokféleségét figyelembe venni, akkor ez együttesen előítélet- mentességet biztosíthat a számunkra.
A segítő önmaga személyével végzett munkája szolgáltatja a legfontosabb tapasztalatot, amivel mások segítésére lehet. Ha felelősséget tud vállalni saját magért és hivatásáért, tisztázva személyes és családi történetét, hitelesebbé válik a hozzá forduló kliensek számára.
Törekednikellakiégéselkerülésére, rendszeresszupervízión, esetmegbeszélőn való részvételre, és amennyiben lehetséges, a csoportos önismereti munkára.
200
A segítő személyes mentálhigiénéje tehát döntő fontosságú, így a segítést nem valamiféle teherként, hanem – a változó társadalmi megítélés, a korlátozott anyagi megbecsülés stb. ellenére is – örömmel végezheti.
Előítéletes gondolkodás a családban
Jelentős kérdése a segítő munkának, hogy megváltoztatható-e egy családban az addiktív viselkedés mintázata, azaz hogy egy szenvedélybeteg szülő gyermeke maga is szenvedélybeteggé váljon? Elsajátítható-e valamilyen alternatíva annak érdekében, hogy a problémamegoldás, a stresszkezelés, a kapcsolati hiányok, a félelmek, a szorongások kezelésének elsődleges módja ne valamilyen addikció legyen?
A segítséget kérő ember rendszerint tele lelkiismeret-furdalással, bűntudattal érkezik a kezelőhelyre, talán túl van már több kísérleten, hogy abbahagyja, vagy legalábbis mérsékelje a szerfogyasztását, vagy változtasson függő viselkedésén. Ha elutasítjuk, büntetjük, ítélkezünk, megteremtünk számára egy otthonról, vagy tágabb környezetéből már ismerős helyzetet. Ez a fajta hozzáállás nemcsak, hogy nem ad lehetőséget a fejlődésre, változásra, de könnyen belekeverheti a segítőt a kliens megszokott családi játszmáiba is.
A nyitott, elfogadó, biztonságos és előítélettől mentes légkör a segítséget kérők számára kezdetben talán szokatlan, ám elősegíti az őszinteséget, együttgondolkodást, alapot adhat az eredményes segítségnyújtáshoz.
A fiatalok szocializációja során nagy szerepe van a családban megtapasztalt szokásoknak. Ha a gyermek úgy nő fel, hogy szülei alkohol- vagy gyógyszerfüggők, vagy káros használattal élnek, nehezen fogja érteni, miért probléma, ha ő is használóként próbál kikapcsolódni, vagy súlyosabb esetben a problémáin enyhíteni. Esetleg csak azt látja gondnak, hogy az általa használt valamely szer illegálisan érhető el, és, amennyiben felelősségre vonják, emiatt aktuálisan neki kell vállalnia a felelősséget. Ez a felelősségvállalás persze nem a személyére, a személyiségére vagy a használatára vonatkozik, vagyis épp a lényegi elemekről tereli el a figyelmet a pillanatnyi társadalmi megítélés és annak jogi következményei szerint.
A segítőnek figyelemmel kell lennie arra, amikor a család viseltetik előítéletesen. Amikor szülők jelentkeznek a gondozóban, hogy gyermekük kábítószert fogyaszt, esetleg kábítószer-használata miatt már büntetőeljárás is indult ellene, a közös beszélgetések eredményeképpen szinte minden esetben megfigyelhető valamiféle diszfunkció a családi rendszerben, a szerfogyasztásnak hagyománya van, azonban a szülő a családi érintettséget, esetleges saját függőségét nem ismeri fel, nem látja problémának. Sokszor halljuk, nincs benne túlzás: „Az én alkoholfogyasztásomról nem kell beszélni, én tudom kontrollálni, de a fiam/lányom rossz útra tévedt!”, vagy „Már próbáltam megértetni a gyerekkel, hogy inkább igyon, az kevésbé ártalmas!” (alkoholfüggő apák kijelentései). A káros alkoholfogyasztás semmivel sem kevésbé ártalmas a legtöbb kábítószernek minősülő szer használatánál. Úgy tűnik azonban, nemcsak a fiatalok nincsenek tisztában azzal, hogy az illegálisan
201
elérhető szerek fogyasztása milyen veszélyekkel jár, de a szülők sem rendelkeznek megfelelő ismeretekkel az általuk használt, többnyire legálisan hozzáférhető szerekkel kapcsolatban.
A szülők sokszor fáradtak, haragosak, örömtelenek, stresszel telítettek és az esetek túlnyomó többségében nincsenek birtokában a feszültségek, nehéz élethelyzetekegészségesmegoldásáhozszükségesképességeknek.Történetükből kiderül, maguk is szenvedélybeteg családból indultak, vagyis generációkon átnyúló problémahalmazról van szó. Az egymásra való figyelést, beszélgetéseket, közösen eltöltött értékes időt – mint például társasjáték, kirándulás, vagy egyszerűen a közös étkezések rítusa – egyáltalán nem tapasztalják meg, nincs stratégiájuk az egészséges életstílus kialakítására.
Figyelembe kell venni azt a szempontot, hogy a társadalmi normarendszer a család közléseit is jelentősen befolyásolhatja. Az otthoni szerfogyasztás lehet tabu, ami miatt a család kifelé igyekszik fenntartani a normalitás látszatát. Ez a mindennapokban azt jelentheti, hogy sem szülő, sem gyermek nem fogad otthon barátokat, ismerősöket, mivel szégyelli a gyermek a szülőt, a szülő a gyermeket, vagy kölcsönösen egymást. Igen kritikus eset, amikor a kiskorú gyermeknek vagy serdülőnek kell segítséget nyújtania, akár úgy, hogy leküldik a közértbe italért, akár úgy, hogy a magatehetetlen, bódult állapotban lévő szülő(kö)n igyekszik napról napra segíteni, miközben hosszú időn át hallgat helyzetéről.
Magyarországon a nők káros alkoholhasználata egyre elterjedtebb, ezzel együtt a közvélekedés szerint deviáns viselkedésnek számít. Az alábbi példából kiderül, hogy egy alkoholfüggő nő saját családjában és annak ismerősi körében más megítélés alá esik, mint egy alkoholfüggő férfi. A negyvenkét éves Edit alkoholproblémákkal küzd, két gyermeket nevelnek férjével, Attilával, aki szintén sokat iszik, ám ezt nem érzi problémának. Feleségét ugyanakkor alkalmatlannak tartja a gyermeknevelésre, mert szerinte Edit alkoholista. A terápiába a férj nem vonható be, mert úgy véli, rajta nem kell segíteni, azonban ha egy nő iszik, az komoly
„jellemhiba”. Edit többször próbált felhagyni az alkoholfogyasztással, próbálta megtervezni az életét, kórházi kezelést is vállalt. A kezelési idő azonban kevésnek bizonyult, pár héttel később visszaesett. Hazaérkezése után ugyanis férje szinte rögtön sorolni kezdte „vétkeit”. Gyakori jelenség, hogy a leállással próbálkozó szenvedélybeteg felé a család a korábbi sérelmeket kezdi közvetíteni – hiszen ha józan, akkor lehet beszélni a fejével. Ezzel egy idő után sajnos újraindul az ördögi kör, mivel a bűntudattal járó feszültséget a józanodó még nem képes feldolgozni. Edit jelenleg nagyon csalódott, reménytelennek látja helyzetét. Férjétől és annak baráti körétől – akik gyakran együtt italoznak a közös házban – elutasítást, bántó megjegyzéseket kap. Mindketten szenvedélybeteg családban nevelkedtek.
Edit és Attila viszonyában is megfigyelhető, hogy a család maga nyilvánítja deviánssá egyik tagját, illetve deviáns helyzetét erősíti azáltal, hogy lemond róla, a felépülése érdekében nem vesz részt semmilyen együttműködésben. Olykor egy-egy hozzátartozó úgy látja, az addiktológiai kezelőszemélyzet „javítsa meg, ha akarja”, de a családra ne számítsanak, hiszen ők már mindent megtettek, „de mindenki beláthatja, teljesen feleslegesen…”
202
Egy politoxikomán pár családalapítása
Az alábbiakban részletesebben ismertetek egy esetet, amelyben mind a kezelőhelyről, mind pedig a jogalkalmazóktól tapasztaltuk, tapasztaljuk az előítéletes hozzáállást:
A harmincéves Gábort, egy pszichiátriai kezelőhely régi kliensét ottani pszichológusa küldte hozzám három éve. A szóbeli instrukció így szólt: „Csak néha beszélgetni kell vele, azt szereti, de semmi különös. Már nem lesz belőle ember.” Eléggé zavarban voltam a Gáborral való első találkozás előtt, milyen is az, amikor valakiből nem lesz már ember? Mi történhetett, ami miatt lemondtak róla? Gábor valóban elég különös benyomást keltett, utólag visszagondolva, ezt a kezelőhelytől kapott „instrukció” is elősegítette bennem, vagyis volt némi
előítéletem, és őszintén szólva, túl akartam lenni az egész beszélgetésen.
Gábor „ipari” mennyiségben használt stimulánsokat és gyógyszereket, valamint, ha nem jutott ezekhez, akkor nagymennyiségű alkoholt ivott. A betegkarton feljegyzései alapján mindezeket akkor már legalább hat éve folyamatosan. Mozgáskoordinációs zavarai, túlmozgásos, rángásokhoz hasonló tünetei voltak, furcsán kommunikált, a fő mondanivalója az volt, hogy ő „fordítva van bekötve a mátrixba”. Ez főként azt jelentette, hogy a mások számára nyilvánvalóan életveszélyes mennyiségek hatására jól van és összeszedett, ha nem jut elég anyaghoz, vagyis kevesebbel kell beérnie, nem tud teljesíteni, sok minden kiesik a fejéből, nem tud figyelni, ilyenkor kötekedővé válik. Az agressziót növeli, ha alkoholt fogyaszt, a stimulánsok hatására viszont megnyugszik. Elmondta, hogy párkapcsolatban él, barátnője is használt speedet, ecstasyt, együtt buliznak. Ha Gábor egyedül megy el otthonról, párját, Erikát bezárja, mert nem akarja elveszíteni. Erika nem dolgozik, mert ha elmenne valahová, biztos megismerkedik vele valaki, és Gábor nagyon féltékeny.
Elfogadtam a jelenlegi helyzetet és érdekelni kezdett, milyen az, amikor valaki
„fordítva van bekötve”? Erről beszélgettünk pár ülésen keresztül, Gábor kicsit meg volt lepődve, hogy ezen a kezelőhelyen a segítők – pszichiáter-addiktológus, szociális munkás, addiktológiai konzultáns - kíváncsiak arra, hogyan gondolkodik az őt körülvevő világról. Elmondása szerint korábban főként meggyőzni próbálták az életmód-változtatás szükségességéről, és úgy érezte, ha ez nem sikerül, elutasításban, büntetésben van része. Szívesen beszélt a családjáról is, úgy tűnt szülei támogatják, mellette állnak a gyógyulásban.
Azttapasztaltam, hogyakíváncsiságraéselfogadásra hasonlóantudottreagálni, csökkenteni tudta a szerhasználatot. Két hónap elteltével Erikát is magával hozta, mert beszélgetni kezdtek a jövőjükről, az esetleges gyermekvállalásról, de mivel korábban – elmondásuk szerint – egyik napról a másikra éltek, nem gondoltak bele a lehetőségeikbe, sőt fel sem merült, hogy nekik egyáltalán vannak valós lehetőségeik. Csak azt kellett latolgatni, be tudják-e szerezni az aktuális adag gyógyszert, speedet, alkoholt. Idejüket számítógépezéssel, filmnézéssel töltötték, néha felmentek a haverok, vagy ők mentek el különböző bulikba.
A stáb és Gábor közös munkájának eredményeképpen Gábor testi tünetei,
203
valamint félelmei fokozatosan alábbhagytak, a szerhasználatot párjával együtt teljesen abba tudták hagyni. Erika beiratkozott egy OKJ-s számítógépes, majd egy angolnyelv-tanfolyamra. Kezdetben Gábor még minden este érte ment, nehogy a társaival közös programokat szervezzen, de később elhelyezkedett, bejelentett munkahelyet keresett, Erika pedig szabadon jöhetett-mehetett, munkát is tudott vállalni. Strukturálttá, tervezhetővé tették az idejüket, tudtak már egymásra figyelni, tulajdonképpen elkezdték megismerni egymást, ami a szerek hatása miatt addig nem igazán sikerült. A régi haveri társaság eltűnt, új barátokra tettek szert.
Ezt követően egy évvel Erika teherbe esett.
A kisfiúk most fél éves, nagyon boldogok, sikerült saját erejükből egy olyan mintát teremteniük, amit korábban saját környezetükben nem láthattak. Az aktuális problémáikra, ha éppen adódik, továbbra is igénybe veszik a konzultációt, időnként eljönnek és beszélnek a nehézségeikről, vitáikról, stresszhelyzeteikről, de megosztják velünk az örömeiket is. Az őszinte, elfogadó közegben – ahol valódi csapatmunka folyik orvosok, segítők, különféle szakemberek között – mindig megtalálják a számukra épp legmegfelelőbb segítséget.
Gábor eközben a várost nem hagyhatja el, mivel nagymennyiségű kábítószer tartása és kereskedelem miatt büntetőeljárás folyik ellene. Büntetőügye már négy éve húzódik, többször elhalasztották a tárgyalásokat. Kábítószerrel való visszaélés esetében nagy jelentőséggel bír annak megállapítása, hogy a bűncselekmény elkövetésének idején az elkövető kábítószerfüggő volt-e, vagy csak használó, mivel a jogalkotás a kábítószer-függőséget betegségként ismeri el, emiatt a büntetési tétel kevesebb, mint káros használat esetén.
Az addiktológiai diagnosztika szerint a káros használat (abúzus), illetve a függőség (dependencia) kritériumai a következők:
Abúzus során a pszichoaktív anyag maladaptív (rosszul alkalmazott), vagyis visszaélésszerű használatáról beszélünk, amely visszatérő, negatív, az ismételt anyaghasználathoz köthető következményekkel jár, és az alábbi kritériumok közül legalább egy meglétét feltételezi ugyanazon 12 hónapos időtartam alatt:
1. visszatérő használat, melynek következtében az egyén alapvető szerepkövetelményeknek nem tud megfelelni;
2. nyilvánvaló fizikális kockázatok, veszélyek ellenére is előforduló anyaghasználat – közlekedés, munkavégzés;
3. anyaghasználathoz kapcsolódó jogi problémák;
4. szociális és interperszonális kapcsolatokban bekövetkező negatív
változások ellenére is fennálló fogyasztás.
A dependencia kognitív, viselkedéses és fiziológiai tünetek csoportja, melyben az egyén a pszichoaktív anyagot folyamatosan használja. Az ismételt használat toleranciához, megvonáshoz, kényszeres droghasználathoz vezet.
A dependencia kritériuma az alábbi tünetek közül három megléte ugyanazon 12 hónapos időszakban:
1. Tolerancia:
a) a megszokott adag megemelése a kívánt hatás érdekében,
b) ugyanazon dózis mellett csökkent hatás jön létre;
204
2. Megvonás:
a) az adott pszichoaktív anyagra jellemző megvonási tünetegyüttes;
b) hasonló anyag bevitele a megvonási tünetektől való szabadulás érdekében;
3. Tervezettnél nagyobb mértékű/mennyiségű anyaghasználat, vagy hosszabb ideig tartó használat;
4. Ismételt vágy az anyaghasználat kontrollálására, majd abbahagyására;
5. Az adott anyag megszerzése egyre több időt, energiát, pénzt igényel, ugyanígy az abbahagyásra tett kísérletek száma nő, vagy maga a felépülés vesz több időt igénybe;
6. Korábban fontos – munka, szabadidő, közösségi – tevékenységek háttérbeszorulása, kapcsolatok megromlása, új, az anyaghasználathoz kapcsolódó „barátságok” kialakulása;
7. Az anyagfogyasztás következtében különféle fiziológiai, pszichológiai problémák jelentkeznek, állandósulnak vagy visszatérnek. Ezt a fogyasztó felismeri, ennek ellenére is folytatja a káros anyaghasználatot.
Dependencia esetén fontos annak jelölése, hogy testi függőségről beszélünk
– tolerancia vagy megvonás megléte esetén – vagy a dependencia fiziológiai tünetek nélkül áll-e fenn (lelki függőség)?
Szakorvosi, pszichiátriai véleményekkel, különböző pszichológiai teszteredményekkel és vizsgálatokkal támasztottuk alá Gábor függőségét, pszichiáter-addiktológus kezelőorvosát be is idézték az egyik tárgyalásra. Ezek ellenére az igazságügyi orvosszakértő azt állapította meg, hogy a bűncselekmény elkövetésének idején (tehát több évre visszamenően!) Gábor nem volt kábítószer- függő csak kórosan használó. A fentebb részletezett addiktológiai diagnosztikai meghatározást eljuttattam Gábor ügyvédjének, ám a tárgyaláson kiderült, az orvosszakértők nem ezen kritériumrendszer alapján dolgoznak, hanem egy külön, orvosszakértők számára készített módszertani levél alapján. A használt szerek közül az amfetaminra a testi függőség kritériumai – az orvosszakértői diagnosztikai rendszer szerint – nem állnak (az addiktológiai tapasztalatok ennek ellenkezőjét mutatják).
A módszertani levél interneten keresztül hozzáférhető, letölthető. A levélben az alábbi kitételt találtam: „A törvény egyértelműen kábítószer-függőség fogalmat tartalmaz, amiből az következik, hogy nem azt tudakolja a jogalkalmazó a szakértőktől, hogy különféle pszichoaktív szerekre fennáll-e függőség, ezért a szakvélemény a jogalkalmazó számára használhatatlan akkor is, ha a szakértő a véleményében pszichoaktív szereket név szerint felsorol, akár egyértelműen nyilatkozva arról, hogy ezekkel kapcsolatban függőség fennállt, vagy akár úgy, hogy a felsorolt pszichoaktív szerek egy részére kábítószer-függőség fennállt, vagy más szerekre vonatkozóan pedig nem állapítható meg függőség.”
Kliensünk a bűncselekmény elkövetése idején politoxikomán volt, tehát a függősége alkoholra, gyógyszerekre és amfetaminra egyaránt fennállt, ez a vezetett kartonból is kiderül, amibe az orvosszakértők betekintést nyertek. A fent
205
idézett módszertani levél értelmében nem lehetne kiemelni egy fajta szert, hogy arra fennállt-e a függőség. Az orvosszakértők eszerint nem egészségügyi-szakmai, hanem jogi felosztást alkalmaztak a függőség megállapításánál.
Érdekes kérdést vet fel a módszertani levél alábbi kitétele is: „Kiemelendő, hogy az ún. ráépített addiktológusi szakvizsgával rendelkező szakértő bevonása a kábítószer-függőség véleményezéséhez nem szükséges. Ennek magyarázata az, hogy a pszichiáter igazságügyi szakértő is rendelkezik olyan szakértelemmel, amely a kábítószer-függőség megállapítása véleményezéséhez szükséges. Az addiktológus ráépített szakvizsgát egyébként nem csak pszichiáter szakorvos teheti le, hanem pl. belgyógyász is. Az addiktológus szakértő szakmai többlettudása az igazságügyi pszichiáter szakértőhöz viszonyítva kizárólag a kábítószer-függők kezelésével kapcsolatos klinikai kérdésekben van.”
Gábor nem akarja megúszni a büntetést, azt mondja, teljesen tisztában van a felelősségével, de mivel már megtalálta a helyét a világban, dolgozik, családot alapított, megtanult felelősséget vállalni, ebben a helyzetben egyáltalán nem mindegy, milyen súlyú büntetést kap. A 2009. januári elsőfokú ítélet szerint, Gábor 2 év 10 hónap letöltendő börtönbüntetést kapott, valamint hatszázezer forint perköltség megfizetésére kötelezték, amit a szobafestő-gipszkartonozó fizetéséből természetesen nem tud kifizetni. Az ügyész három nap gondolkodási időt kért. Gábor, mivel belefáradt a hosszú évek procedúrájába, nem akar már küzdeni, esetleg akkor, ha az ügyész fellebbezéssel él. (A helyzettel kapcsolatban a Társaság a Szabadságjogokért jogásza telefonos megkeresésemre reagálva úgy látja, Gábornak lehetne fellebbeznie, és újabb orvosszakértőt rendelni az ügyben. Már csak amiatt is, mert a fent taglalt orvosszakértői módszertani levél 2008. december 31-éig volt hatályos.)
A kábítószer-függőség orvosszakértői megítélése évek óta problémákkal jár, amint az kitűnik a Fővárosi Ítélőtábla Büntető Kollégiumának 2/2004. (VI. 16.) állásfoglalásából is: „Az ítélőtábla szinte megyénként eltérő orvosszakértői gyakorlatot tapasztalt e fogalom meghatározásával és értelmezésével kapcsolatban.
Az országban működő igazságügyi elmeorvos szakértők teljesen eltérő fogalomértelmezéssel határozzák meg a kábítószer-függő személy fogalmát. A kábítószer-függő fogalom egységes értelmezése részben a bűncselekmény minősítése, részben a kábítószer-függő személy gyógyítása, az elterelés lehetőségének az igénybevétele miatt alapvető fontosságú.
A kábítószer-függő személy fogalom-meghatározásának tapasztalatai:
- Néhány megyében az orvosszakértők a kábítószer-függőséget az ún. testi függőséggel azonosítják, s úgy nyilatkoznak, hogy az elkövetőnél a kábítószer- elvonás tüneteit nem észlelték;
- Más orvosszakértők az úgynevezett ’lelki függőség’ körülményeit vizsgálták. Azonban elvonási és testi tünetek hiányában is megállapították az úgynevezett ’pszichikai függőséget’;
- Ismét más orvosszakértők szakértői véleményükben megállapították, hogy ’nem bizonyítható’, hogy a vádlott kábítószer-függő volt;
206
- Az egyik megyei bíróság által kirendelt Igazságügyi Orvosszakértői Intézet elmeorvos-szakértői egységes álláspontként a kábítószer-függőséget csak akkor véleményezik, állapítják meg a terhelt tekintetében, ha a kábítószer-függőség fizikai és pszichikai tünetei együttesen fennállnak. Ezen orvosszakértők szerint kizárólag pszichikai függőség nem létezik, a pszichés tünetek a fizikai tünetektől nem választhatóak el;
- Két budapesti orvosszakértő szakvéleménye szerint a szakirodalom nem tesz különbséget enyhe, közepes vagy súlyos függőség között és a vádlottat testi tünetek hiányában is függőnek (enyhe) minősítették”.
„Elrettentés” és „felháborodás”
Az előítéletes gondolkodás egyik legkirívóbb esete, ha azt valamely médiatermék tolmácsolja számunkra. Magyarországon a Takács István Gábor pszichológus által szerkesztett, a Társaság a Szabadságjogokért Drogriporter című oldalán ismert Médiamonitor program3 foglalkozik hosszabb ideje az egyes sajtóbeli közlések ajánlásával, illetve bírálatával. Máshol, például a Drogéria című cikkgyűjteményben4, ajánlott olvasnivalóval találkozhatunk.
A sajtó egészére vonatkozóan hazánkban a leghosszabb időszakot felölelő elemzést Székely és munkatársai (2005) készítették, akik négy napilap (Magyar Hírlap, Magyar Nemzet, Népszabadság, Népszava) 2000-2004. években megjelent írásait, évente átlagosan 526 kábítószerrel kapcsolatos szöveget tekintettek át. A kutatás vizsgálta, hogy a kábítószerek milyen arányban jelennek meg egyes témákkal összefüggésben. Öt év alatt a kábítószereket a cikkek 36%- a a bűnözéssel és devianciával, közel 8%-a a halállal, míg 14%-a a kormányzat munkával, csaknem 23%-a általában a fiatalokkal kapcsolatban tárgyalta. A kábítószerekkel összefüggő egészségügyi témákkal mindössze a cikkek 11,5%-a, prevencióval 9,4%-a, tehát e kettővel összesen minden ötödik foglalkozott. Bár a vizsgálat első és utolsó éve között kismértékű elmozdulás volt tapasztalható, a kábítószerügy kriminalizálása uralta a lapokat, háttérbe szorítva a nem kriminális, különösen a preventív és egészségügyi tartalmakat. (Nemzeti Drog Fókuszpont, 2005)
A jelenséget egy újabb kori példával illusztrálom, az egyik televíziós csatorna bűnügyi magazinjának riportjával, illetve az annak megítéléséről folytatott vitával. A magazin újságírója egy droghasználat mellett teherbe esett nőt mutatott be, aki első gyermeke fogantatásakor, majd terhessége első heteiben többféle kábítószert fogyasztott, mire felismerte várandós állapotát. Gyermeke később egészségesen született. Az adás egy-egy részletében, ugyanarról az esetről a riporter kétféleképpen is fogalmazott5:
(Riporter először:) -”(…) Az egyhetes Kristóf anyja is kábítószerezett a terhesség alatt. Az újszülött fiú az anyatej mellett most függőséget csökkentő szereket is kap.
3 www.drogriporter.hu
4 http://fu.web.elte.hu/drogeria/cikkek.html
5 MTV Kékfény, 2007. október 8.
207
Ő Vera, ő szülte Kristófot. A huszonöt éves nő terhessége első másfél hónapjában LSD-t, ecstasy-t szedett, és füvet is szívott.(…)”
(Riporter másodszor:) - „Nem vetette el, Kristóf egészségesen született. Neki szerencséje volt. A drogos csecsemőknél viszont általában már pár órával a szülés után jelentkeznek az elvonási tünetek. Tüsszögés, hasmenés, láz. Ez történik, ha az anya enyhébb kábítószert használt. A veszélyesebb szereknek súlyosabb következményei vannak. (...) „
A riporter tehát először azt állította, a bemutatott esetben egy függőként született, gyógyszeres kezelésre szoruló újszülöttet látunk, majd azt, hogy ugyanaz az újszülött egészséges. E nyilvánvaló ellentmondás mellett tisztázatlan maradt az is, miféle „enyhébb” kábítószer okozhat tüsszögést, hasmenést és lázat, mint az elvonás órákon belül jelentkező tünetegyüttesét, ha a köznyelvben enyhébb kábítószerként emlegetett kenderszármazékok nem?
A riport kapcsán a Magyar Emberi Jogvédő Központ Alapítvány (MEJOK) az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) panaszbizottságához fordult, arra kérve a bizottságot, állapítsa meg, hogy a műsor nem felelt meg a médiatörvényben előírt tényszerű, tárgyilagos és kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményének. A panaszbizottság a kifogást elutasította, amiért a MEJOK másodfokon az ORTT testületi ülésétől kért jogorvoslatot.
A testület ugyancsak elutasító határozatot hozott, amit figyelemre méltó módon indokolt: „A műsorszolgáltató a műsorszámát egy általa felállított koncepció alapján szerkeszti meg, és a benne szereplő kisfilmeket is előre kidolgozott forgatókönyv szerint építi fel. A Kékfény tematikáját és műfaját tekintve, a kifogásolt műsorszegmens bemutatásának célja bizonyos fokú elrettentés és felháborodás közlése volt”. (www.ortt.hu, 2008)
Mivel a vizsgálatot kezdeményező jogvédő szervezet szerint nem lehet tárgyszerű, tényszerű és kiegyensúlyozott tájékoztatásról beszélni, ha egy tévéműsor eleve elrettenteni és felháborodást kelteni akar, a közigazgatási határozatot bírósági úton támadta meg (www.jozanbabak.hu, 2008). A per kéziratom lezárásakor folyamatban van.
Irodalom
1. Bayer I. A drogok történelme. Aranyhal Kiadó, 2001.
2. Demetrovics Zs. Az addiktológia alapfogalmai. Az addiktológia alapjai I. Demetrovics Zs. (szerk.), ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2007; 27-45.
3. Elekes Zs, Nyírády A. A problémás drogfogyasztás elterjedtségének becslése fogás-visszafogás módszerrel. Addiktológia 2007; 2: 97-112.
4. http://www.necc.hu/dac
5. http://www.jozanbabak.hu
6. Nemzeti Drog Fókuszpont: 2005-ös éves jelentés az EMCDDA számára, 2005: 20-22.
7. Paksi B. A magyarországi drogfogyasztás társadalmi mintázata. Az addiktológia alapjai I. Demetrovics Zs. (szerk.) ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2007; 379-413.
208
8. Rácz J. Addiktológia - Tünettan és intervenciók. Semmelweis Egyetem, Budapest, 2004.
9. Rácz J. Devianciák – bevezetés a devianciák szociológiájába. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2001.
10. Szasz T. Szertartásos kémia. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2001.
209
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése