Dr. Takách Gáspár
Várandós droghasználó nők addiktológiai kórházi ellátása, avagy átírható-e a szenvedélybeteg várandós anyák dramatikus sorskönyve?
„Szeresd egészségedet, mert ez a jelen, Védd a kisgyermeket, mert ez a jövő,
Őrizd szüleid egészségét! – mert a múlton épül fel a jelen és a jövő.”
(Bárczi Gusztáv)
Az egészséges ember, mint minden más lény, aktív, cselekvő, játékos, kommunikatív, és emberi mivoltában természetformáló, önmegvalósító, értékteremtő, de legalább is értéktartó. A droghasználó nők dramatikus sorskönyve, ha várandós anyák lesznek gyakran átírható, egészséges emberré válhatnak. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, a függőségből kiszállva, egyfajta belső autonómiát kell megteremteniük, melynek komponensei a tudatosság, a spontaneitás, és az intimitásra való készség. A gyógyítás során segítjük a drogfogyasztó várandós anyát, hogy önmagát elfogadó, szerető nőként rátaláljon a belső harmóniára, hogy magzatát is elfogadja, békében éljen vele és vágyakozzon az anyaságra, amely számára sok-sok boldogsággal járhat. A várandós anyaság erősíti az öngyógyító törekvéseket, a kórházi kezelés során autonómiáját visszanyerve, megváltozhat egész személyisége és a magzatához való kapcsolata is. Hatalmas drámai személyiségformálódás következhet be saját magához való viszonyulásában, az eddig önsorsrontó káros szenvedélye az anyaság megélésének pozitív szenvedélyévé válthat át. A terápia és a megélt anyaság során a drogos nő visszanyerheti „egészséges énjét”, ha ki akar lépni drogfogyasztó életmódjából. A kórházi kezelés a választás szabadságát adja vissza a drogfogyasztó várandós anyának, valamint biztonságos, elfogadó légkört teremt ahhoz, hogy magzatát kihordja és születendő gyermekét szeretettel várja.
Szociálpszichiátriai szemléletű gyógykezelésünk lényege, hogy hozzásegítjük a szenvedélybeteget elvesztett képességei, „sóvárgott szükségletei” józan kielégítéséhez. Gyógykezelés során a pszichoterapeuta szembesíti betegét a valósággal, újból és újból kényszeríti arra, hogy döntsön, a felelősségteljes cselekvés útján kíván-e járni vagy sem (Járó, 1999).
Az Eric Berne-féle klasszikus Tranzakció Analitikus (TA) iskola (1997), valamint a William Glasser-féle „realitás-gyógymód” nyomdokán haladva, velünk együtt számos szakember vallja, hogy az addiktológiai betegek pszichoterápiája során az egyéni terápiával szemben a csoporthelyzetet, a terápiás közösséget kell előnyben részesíteni, ahol az emberi játszmák, így a drogos játszma is hatékonyan kezelhető.
133
Az addiktológiai terápiás közösség koncepciónk azon alapul, hogy a szenvedélybetegekpszichészavara, ígyadrogosjátszmaisatársaskapcsolatokban alakul ki, a társas helyzetek zavarát jelenti, s korrekciója is ilyen közegben történhet. Nálunk a társas együttélés az osztályszervezés és –működtetés meghatározó, speciális elemévé vált. A terápiás közösségünk értékei, alapelvei a következők:
személyes elkötelezettség,
csapatmunka,
felelősségvállalás,
áldozatkészség,
realitáskontroll.
Valamennyi elvről elmondható, hogy irányelvként, elérendő célként lebeg az osztály dolgozói előtt. A mindennapi gyakorlat azt a küzdelmet jelenti, ami az elvek megvalósításáért, fenntartásáért folyik. Az elvek a gyakorlatban részben egymással is ütköznek. A közösségi elvek könnyen válnak szlogenné, tényleges megvalósításuk nehezen mérhető folyamat. A terápiás közösségi elvek a személyzet elvei. Atörekvés az, hogy a páciensek megtapasztalják az elvek hatását, s fokozatosan ők is osszák azokat. Illúzió azt hinni, hogy a személyzeti tagok teljes mértékben osztják az elveket, s főként azt, hogy gyakorlati viselkedésükben folyamatosan megvalósítják azokat (Szőnyi, 2000).
Terápiás közösségben az individuális gondolkodás helyett a csoportdinamikai gondolkodás lép előtérbe, ahol a beteg felismerheti az egyén és a csoport közötti valóságos egységet. A terápiás közösség miliőterápiája az osztályos bentfekvés során a körülvevő térnek és időnek a reális valóságban történő szabályozása, ahol a motivációs erő és szociális energia a személyiségstruktúra középpontjába kerül, a „pótlólagos személyiségfejlesztés” eszközévé válik. A beteg közösségi magatartását gyakran a múltjának eseményei determinálják, a történéseket azonban „itt és most” helyzetben értelmezzük.
A terápiás közösség osztályunkon tehát a szenvedélybetegek kezelésének közös szemléleti kerete. A beteg személyiségének és kapcsolatrendszerének fejlődésére, differenciálódásának és integrálódásának elősegítésére hivatott, amely a kliens spontaneitására és kreativitására épít.
Hogyan is működik a gyakorlatban
egy terápiás közösséget alakító addiktológiai osztály?
1988 húsvét keddjén nyitottunk, mint húszágyas „Drog-pszichoterápiás Osztály” az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben. 2008 januárjában költöztünk át feladatátvállalással a Merényi Gusztáv Kórházba, ahol jelenleg ötvenöt addiktológiai férőhellyel rendelkezünk. Az ágyak rehabilitációs kategóriában működnek, amely több hetes-, akár féléves-egyéves kezelést tesz lehetővé.
A kezelés stratégiája
Kezelési stratégiában a közösségterápia kerete szerepel. A hangsúly ebben
134
a keretben az együttélésre kerül, ahol az „anyagmentes drogos” játszmák felismerhetők, tudatosíthatók és korrigálhatók. A megközelítés értékorientált, az uralkodó terápiás forma a csoport.
Az osztály koedukált, öt férfi és öt női kórteremmel „szobaközösség”- ként működik. Szobánként, lehetőség szerint, egy-egy kábítószer-használó, gyógyszerfüggő, játékszenvedélyes és alkoholista beteget, valamint olykor egy-egy társfüggő (kevert szorongásos és depresszív panaszokkal küszködő) hozzátartozót veszünk fel. Egy férfi és egy női kórterem alkotja a kezelőorvosok által vezetett úgynevezett „báziscsoportot”, és erre épülnek rá csoportdinamikailag az egyéb pszicho- és szocioterápiák, és a terápiás közösség.
Törekvéseink arra irányulnak, hogy egyrészt egy szoros napi időbeosztással keretet szabjunk az eltöltött időnek, másrészt megpróbáljuk a betegek aktivitását, együttműködését elérni olyan terápiák, foglalkozások iránt, amelyekről azt gondoljuk, hogy nehézségeikben segítséget nyújtanak.
Koncepciónk lényege, hogy minél gazdagabb, színesebb legyen a terápiás paletta, igyekszünk minél több oldalról megközelíteni a betegek problémáit, hiszen a szenvedélybetegség mindenképpen multikauzális. Ennek megfelelően, természetesen figyelembe véve a stáb képzettségét, egyéni és csoportpszichoterápiák, adaptációt és örömképességet segítő szocioterápiák, tréningek zajlanak az osztályon.
Házirend
A felvételkor a beteg aláírja önkéntes kérelmét a gyógykezelésre és elfogadja az osztály házirendjét. A házirend, az általános szabályokon túl, azt a fontos követelményt is tartalmazza, hogy az osztályon tilos bármiféle kábulatkeltő anyag (alkohol, illegális drog, nem az orvos által elrendelt gyógyszer) használata, a kijelölt helyen kívül történő dohányzás, látogató fogadása a kórteremben, a szex és az agresszió. Azért fontos a házirend ilyen pontos meghatározása és ismertetése, mert szenvedélybetegek esetében éppen a határok és korlátok meghúzása és megtartása jelenti a legnagyobb problémát. Általános és régi megfigyelésünk, hogy amikor a dohányfüst kiszabadul a kijelölt helyről, szinte törvényszerűen magával hozza az alkohol vagy egyéb drog megjelenését az osztályon, ami azután elindíthatja az agresszív folyamatokat.
A szabályok megszegése azonnali elbocsátást jelent az osztályról, ezért igyekszünk a folyamatot az elején megállítani, megakadályozva ezzel a „tömeges” kiírást. Furcsán, talán kissé embertelenül hangzik az azonnali elbocsátás, de gyógyítani csak absztinens közösségben lehet, legalábbis kórházi osztályon. A kiírt betegeinknek természetesen lehetőségük van az osztály ambuláns rendelését igénybe venni, segítséget kaphatnak esetleg más intézményben történő elhelyezésben. Az osztályra fél éven belül újrafelvételt nem lehet kérni. Járóbetegként az ellátás folyamatos, szerencsére egyre többen élnek is ezzel a lehetőséggel, ambuláns pszichoterápiás kiscsoportba, egyéni terápiára, különböző foglalkozásokra, a kreatív műhelybe járnak, munka mellett.
135
Betegfelvétel
A betegfelvétel orvosi beutalóval, előjegyzés alapján történik, gyakorlatilag az ország bármely területéről, kizárólag a beteg önkéntes kérelmére. Az önkéntesség azt jelenti, hogy a beteg bármikor kérheti a kezelés megszakítását, kiírását az osztályról. Kivételt képez az orvosi szempontból veszélyeztető állapotba kerülés. Az önkéntesség azonban gyakran relatív, hiszen az esetek többségében valamilyen
„nyomásra” történik a jelentkezés, általában a család, munkahely esetleg barátok kérésére, gyakran az „utolsó esély” fenyegető, zsaroló ízű kijelentésével. A beteg természetesen hangoztatja önkéntességét, általában úgy érzi, hogy ezzel megtette az első lépést a gyógyulásához. Sajnos nem ritkán meg is marad ennél a lépésnél, ami a fentiekből talán érthető is.
A felvétel orvosi kivizsgálással kezdődik (vérvétel, szükség esetén eszközös vizsgálatok), tekintettel a gyakori testi szövődményekre. Minden esetben történik exploráció (feltáró beszélgetés, motivációs interjú), melynek során megfogalmazódik és a beteg által kimondatik, hogy milyen probléma miatt kéri a segítséget, betegsége mikor kezdődött, milyen panaszai vannak, mit gondol ezek hátteréről. Sor kerül az élettörténetre, ami nagyon fontos információkat tartalmazhat a beteg alapszemélyiségére, annak változására vonatkozóan, szerhasználati szokásairól, családjáról, kapcsolatairól.
Pszichoterápiás motiváltság. Általában már az első beszélgetésnél körvonalazódik, hogy hol tart a betegségkarrier. Tünetmentességre, vagy a tényleges teljes gyógyulásra motivált-e a beteg? Itt érdemes már megjegyezni, hogy a kezdeti lelkes fogadkozások, miszerint természetesen aktívan szeretne együttműködni és
„mindenben részt venni” gyakran gyorsan alábbhagy. Egy-két beszélgetés alatt megtörténik a ventilláció, a beteg szomatikusan néhány nap alatt sokkal jobban érzi magát és mintha elfelejtődne, hogy valójában miért is kérte a segítséget.
A gyógyító stáb körében olykor éles szakmai vitát vált ki a szomatikus krízisből kikerült „száraz alkoholista” és „anyagmentes drogos” pszichoterápiás motiválásának kérdése. Nevezetesen, hogy vajon az orvosnak, pszichológusnak kell-e a beteget motiválnia a pszichoterápiára? „Miért én akarjam jobban az ő gyógyulását, mint saját maga?” Azt gondoljuk, hogy természetesen pszichoterápiát azzal a klienssel lehet folytatni, akiben már megvan a kellő szenvedésnyomás és motiváció a változásra.
Vissza-visszatérő kérdésünk, hogy vajon ha klienseink a pszichoterápiás beavatkozásunk sikerének köszönhetően átélik azt a katartikus változást, amelynek nyomán képesek eredményesebben felismerni, szabályozni, s kommunikációba vonni érzelmeiket, más szóval, ha személyiségük integráltabbá válik, önértékelésük fokozódik, szociális hatékonyságuk fejlődik, kognitív sémáik átdolgozódnak, nos, akkor mindezek hatására alkoholfogyasztásuk avagy más droghasználatuk megfelelő szabályozására is képessé válnak-e? Más szóval képesek lesznek-e a függőségi játszmáikból kiszállni, sorskönyvüket átírni?
Válaszunk persze következetesen, mindig, „igen”, ám azért az e mögött
megbúvó bizonytalanságunk tagadhatatlan. Mindez abból fakadhat, hogy az
136
addiktív betegekre általában véve - még ha kivétel akad is - semmiképp sem jellemző az, hogy mindenáron meg akarnának szabadulni a szenvedélyüktől.
Ez alól jobbára csak az aktuális krízis állapot jelent kivételt, ám amint a krízis oldódni látszik, és a szenvedésnyomás szűnni kezd, a meglevő csekély pszichoterápiás motiváltság is elillan.
Ellenállás. Betegségtudat hiányában, a csaknem mindig nyílt vagy külső kényszer hatására kezelést igénylő szenvedélybeteg kontrollként, uralmi aktusként éli át a foglalkozási szerepében megjelenő, s a hatalmat megtestesítő szakember ténykedését. Kapcsolatuk szükségképpen csak aszimmetrikus lehet, ami az addiktív személy számára különösen nehezen viselhető, hiszen azt manipulációt sejtető, kiszolgáltatottság érzetét keltő módon éli meg. Így aztán a kapcsolatépítés reményét mindinkább felváltja a többnyire rejtett ellenállás, mígnem a kialakuló viszonyt a kölcsönös projekciók, valamint az ellenszenv uralják, illetve lehetetlenítik el (Jánosik, 2001).
Terápiás közösség
A kórházi osztályok hagyományával szemben, ahol a hierarchikusan szerveződött egészségügyi személyzet szabja meg a betegek mindennapi életének rendjét, terápiás közösségünkben ez a személyzet és a páciensek közös gondjává és felelősségévé válik. A megközelítés minden résztvevő szerepét, helyzetét, viselkedését, kapcsolódási terét megváltoztatja. Osztályunk gyakorlatában a terápiás közösség naponta más-más módon valósul meg, hiszen újra- és újratermelődő folyamatot ír le, amit a résztvevők teremtenek, ezért aktuális összetétele a tényleges működés meghatározó elemévé válik napról napra.
Az osztályon pszichiátereken, addiktológus szakorvosokon, pszichológusokon kívül több, különböző, főként szocioterápiás módszerekben képzett és jártas foglalkoztatók, szociális szervezők dolgoznak. Az ápolók többsége pszichiátriai szakápoló, akik huszonnégyórás szolgálatot teljesítenek, tehát egy teljes napot töltenek együtt a betegekkel, így szinte együtt élnek velük, állapotukat ébredéstől lefekvésig követni tudják. Sajátos viszonyba kerülhetnek a betegekkel, a hagyományos ápolói szerep mellett segítők, bizonyos szempontból terapeuták is egyben (Jánosik, 2001).
Terápiás közösségünkben megjelenő leggyakoribb drogos játszmák felosztása tartalmuk szerint (Drog Enciklopédia, 1998):
Életjátszmák: ”Lássuk, meg tudsz-e állítani a lejtőn?”; „Rúgj belém!”; „Nézd, mit tettél velem!”; „Én nem vagyok jó, de te sem vagy az!”;
Társasági játszmák: „Hát nem borzasztó?” (csöpögő vízcsap, rossz WC, cigarettázás és kávéfogyasztás korlátozásának, közös helységek takarítási kötelezettségének vagy a lámpaoltás és egyéb házirendi szabályok kritizálása);
„Fogj meg, ha tudsz!”;
Alvilági játszmák: „Húzzuk be a csőbe!; „sarokba szorítósdi”;
Egészségügyi játszmák: „Doktor úr, ön csodálatos!”; „Én csak segíteni próbáltam!”; „Faláb”, vagy másképpen, „Mankó” játszma (például nyugtató,
137
altató, fájdalomcsillapító gyógyszerek követelése), ahol a hangsúly az „Üldözőről” áttevődik a „Megmentőre” (Arról, hogy „Bűnös ember vagyok!”, arra, hogy „Hát, mit várnak egy beteg embertől?”).
Csoportpszichoterápiák
A terápiás osztályközösség csoportokra épül, ami nem jelenti azt, hogy egyéni terápiás lehetőség ne állna rendelkezésre a kliensek számára. Azt valljuk, hogy a csoportok felerősítik az absztinencia-orientált betegközösség hatékonyságát, amelyben a betegek felelőssége, beleélési képessége, gyógyulási szándéka fokozódik.
Kezelőorvosi csoportok. Öt koedukált, 10-12 főből álló kezelő orvosi csoport adja a már említett „báziscsoportokat”, amelyek közül három szabadinterakciós jellegű, a másik kettő pedig a Glasser-féle realitásgyógymódot alkalmazza.
Egyéb csoportpszichoterápiák. A kezelőorvosi báziscsoportokra épül rá a pszichodráma csoport, az encounter csoport, valamint azok a transzperszonális pszichológia alkalmazásán alapuló csoportok, melyek énerősítő, rebirthing (újjászületés), transzrelaxáció, stresszoldó csoport néven szerepelnek a terápiás modellünkben.
Ezek a csoportok sok mozgást, meditációt, relaxációt és jóga elemeket tartalmaznak. A rebirthing és a transzrelaxáció egy speciális légzéstechnikán alapuló módszer, amely megváltozott tudatállapotot hoz létre. Ez a tudatállapot hasonló az álom folyamatához, szimbólumok, érzések, emlékek jelennek meg benne, azzal a különbséggel, hogy a légzésmeditáció közben a kliens tudatában van a folyamatnak, és részben irányítani és megfigyelni is tudja lelki történéseit. Ezáltal lehetőség van a tanulásra, vagyis a normál tudatállapotba való visszatérés után tudatosan megváltoztathatók a viszonyulások az emberi kapcsolatokban és az élet minden területén. A légzésmeditációk gyakorlásával a függőségben élők számára is megmutatható, hogy önállóan fel tudják oldani feszültségeiket, képesek szembesülni önmagukkal, helyzetükkel, problémáikkal, és kábítószerek nélkül is megtapasztalhatják tudatuk örömteli gazdagságát.
Ezek a terápiák rendkívül népszerűek a betegek körében, hiszen szer nélkül is megélhetik az örömérzést, a feszültség és szorongás oldódását. Az imaginációk során tudattalan tartalmak, szimbólumok kerülnek felszínre, melyek hasonlatosak lehetnek például a hallucinogén szerek használatakor átélt élményekhez.
Szocioterápiák
A szocioterápiák közül irodalomterápia, kreatív műhely és bibliacsoport működik.
Irodalomterápia. Az irodalomterápiára a vezető és a tagok is hoznak irodalmat, a behozott mű leginkább a katalizátor szerepét tölti be, csupán kiindulópontja a felolvasást követő beszélgetéseknek. Célja a személyes élettörténetből merített emlékek, asszociációk, indulatok és érzések megosztása az egyéni biztonságérzetnek megfelelő szinten.
138
Kreatív műhely. A kreatív terápiára egy különálló foglalkoztató műhely áll rendelkezésre, ahol elektromos égetőkemence is van. Aterápiák képzett terapeuták vezetésével több művészeti ág felhasználásával történnek. A betegek saját elképzeléseiket is megvalósíthatják, a szívükhöz közel álló tárgyakat hazavihetik. Lassan kialakult egy munkafolyamatra és tárgyiasultságra vonatkozó preferált érték- és normarendszer, úgymint takarékosság, segítőkészség, értékmegőrzés, igényesség, ötletesség, befejezettség, szépség és egyéni stíluskeresés. A csoportban végzett tevékenység során a terapeutával beszélni lehet az alkotásokról, azok szimbolikájáról, a betegek viszonyáról, a saját alkotásaikhoz fűződő érzelmeikről.
Bibliaterápia. A bibliacsoporton a Biblia spirituális értékeit használja fel a lelkészterapeuta. Terápiás a csoport, mert nem az iskolai hittanórák módszerével és stílusában működik, hanem a pszichoterápiában használt csoportterápia eszközeivel él, célja az önismeret fokozása. A terápia önkéntes választáson alapul. A Biblia vallási-eszmei mondanivalóját minden résztvevő a saját világnézete és hitvallása szerint építheti be gondolkodásába, esetenként megbeszélve a közösen is elfogadható mondanivalóját. A terápiás bibliacsoport értékorientált spirituális rehabilitációs tevékenységével kapcsolódik a gyógyító team munkájához.
Családterápiák
Fontosnak tartjuk a betegek családját is bevonni az együttműködésbe. Az addiktív beteget és családját egységként kezeljük, melyben a szerhasználó az úgynevezett tünethordozó, és a drogozás olyan tünet, amely kifejezi a család diszfunkcióját. A hozzátartozók általában nagy megkönnyebbüléssel kísérik be a beteget az osztályra, előfordul, hogy „leteszik, mint egy csomagot”, de szerencsére gyakoribb, hogy szeretnének ők is valamilyen segítséget, támogatást kapni, megtudni, hogyan is bánjanak a beteggel. Működik az osztályon a hozzátartozók csoportja, és családterápiát is végzünk, amennyiben a családnak erre igénye van.
Maratoni tréningek
A terápiák, a gyógyítás hatékonyságát kívántuk növelni akkor, amikor létrehoztuk az úgynevezett maratoni tréningeket. Ez a terápiás forma leginkább már az osztályról eltávozott betegek részére szól, péntek délutántól vasárnap délutánig tart, és az éjszakát is többnyire ébren, terápiákkal töltik. Három terapeuta vesz részt ebben, akik különféle technikákkal dolgoznak. A terápiás folyamat felgyorsul, intenzívebbé válik a huszonnégyórás együttléttel, a nem alvásnak rendszerint hangulatjavító, kicsit fellazító hatása van, így a betegek hozzáférhetőbbekké válnak. Általában meghatározó élménynek tartják, többen többször is jelentkeztek már erre a csoportra.
Életmód táborok. Stábunk folyamatosan foglalkozik azzal, hogyan lehetne még intenzívebbé, hatékonyabbá tenni munkánkat, miközben magunk is igyekszünk a kiégési szindrómától megmenekülni. Pályázat útján nyert anyagi támogatással
139
időszakosan családi életmódtáborokat szervezünk. Ezek háromnapos, máskor egy-kéthetes együttlétek a betegekkel és hozzátartozóikkal, ahol a programban közös főzés, szalonnasütés, kirándulás, kocogás, sport biztosítja a közös élményeket. Különböző pszichoterápiákat alkalmazunk, amelyeken házaspárok és egyedülállók egyaránt részt vesznek. Itt szintén megtapasztalhatjuk, hogy mennyire intenzív lehet egy limitált idejű csoportfolyamat, amikor a megszokottnál aktívabbnak kell lennünk. A személyes változás folyamata, a fejlődés jórészt utóhatásként, a csoport lezárulása után jelentkezik.
Szociális munka
Az osztályon folyó szociális munkának kiemelkedő szerepe van, hiszen a betegeink jó része kerül az osztályra egzisztenciálisan, szociálisan nehéz helyzetben. Nyugdíjat, segélyt, hajléktalan betegnek szállást kell intézni. Fontosnak tartjuk, hogy főként a kábítószer-használó szenvedélybetegek az osztályról távozva lehetőség szerint rehabilitációs otthonba kerüljenek, ahol fél-egy év alatt megtörténhet a teljes kitisztulás és a pszichés függőségtől megszabadulhatnak.
Közösségi nagycsoport. A terápiás rendszer minden elemét (egyéni terápia, kiscsoport terápiák), de az embereket is, legyenek azok betegek vagy kezelők, hatékony átélési és indulat áttételi viszonyba vonja. A közösségi együttélési normák, a bensőséges és a szükséges mértékig mégis távolságtartó beteg – és terapeuta kapcsolat kialakítása és fenntartása, az empátiás készség fejlesztése, az agresszió-, és játszmamentes nyílt kommunikáció megtanulása és begyakorlása, a realitáshoz történő adaptációs készség fejlesztése adják az érdemi munkát a terápiás közösség nagycsoport ülésein, melyek csoportdinamikailag kontrollált, együttműködő rendszerben folynak le.
Meghatározó esemény az osztály életében a heti rendszerességgel tartott nagycsoport. Ezen az osztály összes betegének és – lehetőség szerint – valamennyi bent lévő személyzeti tagnak kötelező a részvétel. Célja az osztályos együttélésből fakadó problémák, konfliktusok, örömök megbeszélése, egymás jobb megismerése. Arra tanítja a résztvevőket, hogyan lehet a véleményüket sok ember előtt vállalni, az „itt és most” helyzetben keletkező érzéseiket kifejezni, megosztani a társakkal. Ez az a fórum, ahol a beteg véleményt nyilváníthat a személyzet munkájáról, működésünkről. A nagycsoport általában leképezi az egész osztály hangulatát, a személyzet mentálhigiénés állapotát is.
Személyzeti csoport. Ahhoz, hogy a saját mentálhigiénénk ne sérüljön, hetente egy alkalommal, külső szupervizor vezetésével személyzeti csoportot tartunk. Itt nyílik lehetőség arra, hogy az egymás közti problémáinkat, súrlódásainkat, a működésünkkel kapcsolatos gondjainkat megbeszéljük. Célunk mindenképpen az, hogy olyan teamben dolgozzunk, ahol lehetőség szerint mindenki jól érzi magát, sikerélményhez jut, megismerjük egymás szemléletét, vagyis „egy irányba toljuk a szekeret”.
Általános tapasztalatunk, hogy amilyen a személyzeti csoport, olyan a nagycsoport és az egész terápiás közösség hatékonysága. A krónikus érzelmi megterhelés a személyzet egyes tagjainál előbb-utóbb kimerültségi állapotot hoz
140
létre, gyakran reménytelenségérzéssel, a célok és ideálok elvesztésével jár, ami a segítő munkára, önmagukra, másokra vonatkozó negatív attitűdben nyilvánul meg.
A személyzeti csoport elsődlegesen a kiégési szindróma megelőzését, leküzdését hivatott elősegíteni, emellett a dolgozók számára modelltanulási lehetőséget nyújt.
Megbeszélés
„Az orvosnak mindig tudatosítani kell az emberi élet
megőrzésének fontosságát, a fogantatás idejétől a halálig.”
(Genfi Deklaráció 1948-ból)
A gyermekáldás csökkenésének, a lelki betegségek szaporodásának, a népesség korai halálozásának talán legfőbb oka, hogy a jelenkori magyar lakosság többsége kicsinyhitű, elégedetlen és sokat panaszkodik, a tanult tehetetlenség állapotában vergődik. Az anyákkal szembeni sokirányú elvárások, a teljesítménykényszer a várandós droghasználó nőkben is félelmet kelt, csökkentve a magzat befogadására való képességet. A születés előtti emberi élet és méltóság védelme érdekében az emberi embriót a fogantatás pillanatától személyként kell tisztelni és védeni, és segíteni kell a várandós anyát, hogy a testét tudatosan érző, szerető anyaként mihamarabb rátaláljon a belső harmóniára és elfogadja, befogadja gyermekét.
Meggyógyítható-e a szenvedélybeteg? Átírható-e dramatikus sorskönyve? Más szóval képes lehet-e a függőségi játszmáiból kiszállni? Válaszunk következetesen, igen. Sorskönyvét a szenvedélybeteg bármely életszakaszában átírhatja, csak szem előtt kell tartania, hogy senki sem lesz részeg, ha nem iszik, és „nem száll el”, ha nem „kábítózik”.
Számos szakember képviseli azt az álláspontot, hogy az alkoholisták és kábítószer-fogyasztók kezelését pszichoanalitikus keretben kell megtervezni, ennek jegyében a gyógyítás első fázisában az anyát pótló „átmenti tárgyat”, azaz a narkotikus örömmel járó szert kell valamilyen módon pótolni, tehát az örömszerzést okozó, manipulációk útján kielégüléshez vezető magatartászavarral kell foglalkozni, később lehet a patológiás nárcizmussal, majd a kommunikációs és kapcsolódási nehézségekkel, az agressziós és önagressziós károsodásokkal és hibás sémáival, az integrálódás zavaraival stb. foglalkozni. A gyermekáldás megélése, személyiségfejlesztő „pozitív szenvedéllyé” válhat, mely katartikus élmény kiolthatja az önpusztító drogfogyasztó viselkedés vágyát.
A drogos játszmák kezelésében a terápiás közösséget preferáljuk, mert ezen szervezeti keretben, a betegek és hozzátartozók játszmáinak szereplői behelyettesítődnek, a játszmahelyzetek megismétlődnek, azok tudatosíthatók, érzelmileg feldolgozhatók és korrigálhatók.
A tranzakció-analízis és a transzperszonális pszichológiai alkalmazott módszereivel hozzásegítjük betegeinket, hogy a gyógyító közösségben felismerjék valódi szükségleteiket, meggyászolják és túlhaladják korábbi veszteségeiket,
141
feltárják belső energiaforrásaikat, harmonizálják emberi kapcsolataikat. A játszmamentes, nyílt kommunikáció megtanulása és átélése elősegíti az egyéni felelősség, spontaneitás és intimitás talaján nyugvó egészséges és bensőséges emberi kapcsolatok természetes környezetben való működését, a visszaesések megelőzését.
Atényleges gyógyulást jelentő integrált testi, lelki, szociális és spirituális „egész”- ség elérését az autonómiaszerződéshez kötjük, amely túlmutat a függőséget reprodukáló engedélyek, az „Áldozat” szerepviszonyuláson, az „Én nem vagyok jó, de te sem vagy az” negatív gondolkodáson, érzésen és viselkedésen.
A józan valóság mindannyiunk számára lehet fájdalmas, zord vagy veszélyes, de lassan megváltozik. A legtöbb, amit tenni remélhetünk, hogy felelősségünk tudatában, a helyes cselekvést választva küzdünk meg vele, s aztán élvezzük az örömöt vagy elszenvedjük a fájdalmat, amit okoz.
Irodalom
- Berne E. Emberi játszmák. Gondolat Kiadó, Budapest, 1987.
- Berne, E. Sorskönyv. Háttér Kiadó, Budapest. 1997.
- Drog Enciklopédia Compact disc. Digital Data. EPC Kft., 1998. homepage: www.epc.hu.
- Glasser W. A realitás-gyógymód. Új szemléletmód a pszichiátriában. OAI Alkohológiai füzetek 9, 1991.
- Jánosik J. Szenvedélybetegek kezelésének egy megvalósult modellje az OPNI Addiktológiai Osztályán. In: Ifjú-kór. Okker Kiadó, Budapest. 2001
- Járó K. Játszmák nélkül. Tranzakcióanalízis a gyakorlatban. Helikon kiadó, Budapest, 1999.
- Rowan, J. A realitás-játszma. Útmutató a humanisztikus konzultációhoz és terápiához. OAI Alkohológiai füzetek 5-6, 1990.
- Steiner C. Alkoholisták játszmái. Alkohológiai füzetek 3-4, 1989.
- Szőnyi G, Füredi J. A pszichoterápia tankönyve. Medicina Könyvkiadó, Budapest, 2000.
- Takách G. Miért ne igyunk....sokat. Alkoholizmus. Az egészséges életért.
- SubRosa Kiadó, Budapest, 1995.
- Takách G. A drog. Megelőzés, felismerés, rehabilitálás. Az egészséges életért. SubRosa Kiadó, Budapest, 1998.
- Takách G. „Pozitív szenvedélyek” mint a szenvedélybetegségek rehabilitációs gyógymódja. Szenvedélybetegségek. 2000; 1:47-52.
- Takách G. Lelkiismeret-furdalás, hallucináció, szkizofrénia. A lelki bántalmak visszatükröződésének mélységi fokozatai. Teológia, 2003; 1-2:29-35.
- Takách G. Szenvedélybetegségek. In: Életesemények lelki zavarai III.
- Török Szabolcs (Szerk.) SOTE Budapest, 2003, 61-94.
- Takách G, Jánosik J. Addiktív játszmák közösségterápiája. Pszichoterápia, 2003: 3. 170-177.
- Takách G, Sitku V. Szenvedélybetegségek realitáskontroll gyógymódja. Változatok a segítő kapcsolatra addiktológiai osztályon. Psychiatria Hungarica 2004; 19: 161 –169.
- Takách G. Szenvedélyeinkről – keresztény addiktológusként. In: Rationale Obsequium. Szotyori-Nagy Ágnes. (Szerk.) Szulik Jószef Alapítvány, 2008; 391-406.
143
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése