Dr. Demetrovics Zsolt
A droghasználat módozatai
A droghasználat rendkívül heterogén jelenség. Ugyan a médiából, a különböző híradásokból úgy tűnhet, mintha létezne valamilyen általános droghasználat, valójában tisztában kell lennünk azzal, hogy túlzó leegyszerűsítés általában droghasználatról vagy kábítószer-használatról beszélni. A jobban ismert alkohol esetében sokkal inkább rendelkezünk a differenciálás képességével. Tudjuk, hogy van, aki csak ünnepi alkalmakkor iszik, míg más minden esete megiszik egy pohár sört vagy bort. Megint más ennél lényegesen ritkábban, csak hétvégén fogyaszt alkoholt, akkor azonban le is részegedik. Van, aki viszont pálinkával kezdi a napot, s van, aki soha nem iszik tömény italokat. Másfelől közelítve van, aki kizárólag társaságban iszik, bulikon, ünnepségeken vagy épp a kocsmában a haverokkal, míg más elsősorban rejtőzködve, otthon, magányosan. És tudjuk, hogy az elszenvedett problémák mértéke hasonlóan változatos az alkoholt fogyasztók körében.
A droghasználat jelenségére kevésbé látunk rá; a jelenség azonban hasonlóan differenciált, mint az alkohol esetében. Sőt, ha lehet, bizonyos szempontból még differenciáltabb, hiszen itt nem is egy hatóanyagról van szó, hanem számos különböző szerről. Akövetkezőkben a droghasználat különböző típusait, módozatait foglalom össze.
A drogok típusai
A pszichoaktív szereket sok szempont szerint csoportosíthatjuk.
Vizsgálhatjuk például, hogy egy szer legális vagy illegális (az adott kultúrában), természetes vagy szintetikus. Ezek a csoportosítások azonban nem sok érdemi információt tartalmaznak. Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy például a legalitás szerinti csoportosítás elsősorban az adott kultúra, társadalom normáitól függ, és ugyanakkor nem sokat árul el magáról a kémiai anyagról. Lényegi információt tehát ez a felosztás kizárólag jogi szempontból hordoz. Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert a közgondolkodás hajlamos azzal a feltételezéssel élni, hogy a „bölcs állam” szakemberek véleményén alapuló döntéseket hoz, azaz értelemszerűen az egyes kémiai szerek veszélyessége képződik le legális, avagy illegális státuszukban. Ez azonban nincs így; legális, illetve illegális státuszuk mögött elsősorban nem tudományos eredményeket, hanem a vélt vagy valós társadalmi elvárásokat követő politikai döntéseket kell sejtenünk, amelyek inkább érzelmi és tradicionális szempontokon, s nem tudományos konszenzuson nyugszanak.
A legelfogadottabb, s leginkább használható felosztás az egyes kémiai anyagok központi idegrendszerre gyakorolt hatása alapján történik. E felosztás szerint a legáltalánosabb megközelítésben elkülöníthetjük a stimulánsokat, amelyek elsősorban serkentőleg hatnak a központi idegrendszerre, továbbá a nyugtató hatású szereket, valamint a hallucinogén anyagokat. Utóbbiak – bár változó
158
mértékben hordozhatnak akár stimuláns, akár depresszáns tulajdonságokat – elsődleges hatása a kognitív funkciók, az érzékelés, az észlelés, a gondolkodás folyamatainak megváltoztatása.
Ez a három csoport azonban a valóságban további csoportokra bomlik. Még a leghomogénebbnek tekinthető stimulánsok között is érdemes külön csoportban kezelni a kokaint, illetve az egyéb, elsősorban amfetamin típusú stimuláns szereket. A legális szerek közül a nikotin és a koffein is a stimulánsok nagy csoportját gyarapítja; természetesen az előbbiektől jól elkülöníthető alcsoportban. Mindezen szerek közös hatása a központi idegrendszer serkentése, az éberségi szint, az aktivitás növelése, a fáradtságérzet csökkentése. Jellemző ezen szerek étvágycsökkentő hatása is.
A központi idegrendszeren elsősorban nyugtató hatást kifejtő szerek közé tartozik az alkohol, a különböző nyugtató, altató, szorongásoldó hatású gyógyszerek, valamint az opiátok (morfium, kodein, heroin, methadon, buprenorfin). Ezek a szerek relaxációt, a feszültségek csökkenését okozzák, nagyobb dózisban többnyire álmosító hatásúak. Használatuk során romlik a koncentráció, a figyelem, a tanulási képességek, meghosszabbodnak a reakcióidők.
A legváltozatosabb, legsokszínűbb csoportot a hallucinogének jelentik. Végső soron ide sorolhatjuk a kannabiszt, bár hallucinogén hatása mind intenzitásában, mind pedig minőségében jelentősen eltér a klasszikus hallucinogénekétől. A csoport tipikus tagjai inkább az LSD, a meszkalin vagy a pszilocibin. Ezek mellett - jelentős depresszáló hatásuk ellenére is - elsősorban ide soroljuk a szerves oldószereket is. Egyes szakkönyvek itt helyezik el az ecstasyt (MDMA) is, bár ez a szer, néhány rokon entaktogén vegyülettel együtt inkább a stimulánsok közé sorolható.
Droghasználati mintázatok
A pszichoaktív szerek használata sem homogén jelenség, éppen ellenkezőleg, jelentős variabilitást mutat. Ráadásul nemcsak az egyes szereket összehasonlítva, de egy-egy szeren belül is a legváltozatosabb használati intenzitást, módot, mintázatot találhatjuk. Az egyes használati mintázatokat illetően talán az Egyesült Államok Marihuána és Drog Abúzus Elleni Nemzeti Bizottsága által felállított, öt használati módot elkülönítő rendszer a leggyakrabban használt (National Commission on Marijuana and Drug Abuse, 1973). Bár az eredeti felosztás a kannabisz használatával kapcsolatosan készült, jól alkalmazhatók a kategóriák más szerekre vonatkozóan is.
A kísérletező (experimental use) életében összesen tíznél kevesebb alkalommal használja az adott drogot, elsősorban kíváncsiságból. A szociális- rekreációs használó (social-recreational use) mindig valamilyen társadalmi aktivitáshoz, kikapcsolódáshoz, szórakozáshoz kötődően fogyaszt drogot. Ez tűnik a leggyakoribb droghasználat módnak, amelyet napjainkban leginkább a hétvégi, táncos szórakozóhelyek látogatásához kötött kannabisz-, amfetamin- vagy ecstasy-, valamint alkoholhasználat jellemez (Demetrovics, 2001; Solowij, Hall, &
159
Lee, 1992). A szituációs droghasználót (circumstantial-situational) elsődlegesen az jellemzi, hogy valamilyen problematikus helyzet kezelése, aktuálisan fellépő stresszének enyhítése vagy körülményeinek elviselhetőbbé tétele céljából használ drogot. Ezen szerhasználati mód már jelentős mértékben magában rejti a veszélyét egy maladaptív tanulási mechanizmus elindulásának, amennyiben a használó „rátanul” arra, hogy a számára problémás, konfliktusos helyzeteket egy pszichoaktív szer használata révén próbálja kompenzálni, megoldani. Az intenzifikált használó (intensified use) hosszú időn keresztül használ valamilyen drogot, elsősorban annak érdekében, hogy hosszan fennálló problémáit enyhíteni próbálja. A kényszeres használótól (compulsive use) alapvetően az különbözteti meg, hogy bár valamilyen fokú testi és/vagy lelki függőség az előbbi esetében is fennáll, mégis megőrzi a helyét a társadalomban, szociális szerepei nem sérülnek alapvetően.
Az egyes mintázatok mutatnak bizonyos összefüggést az egyes szerekkel, szertípusokkal, de hangsúlyozandó, hogy a használati mintázat kialakulásában a drog pszichoaktív hatásaihoz hasonló mértékben járulnak hozzá egyéb tényezők is: a személy pszichés és fizikai jellemzői, a használat kontextusa (Zinberg, 1984). Így, bár az opiátok esetében is leírtak kipróbálói, sőt rekreációs (Zinberg & Jacobson, 1976) használati módot is, ezen szerek esetében a kényszeres használati mód a leggyakoribb. Hasonló a helyzet a szintén nagyon erős addikciót kiváltani képes nikotin esetében is; itt is inkább a kényszeres, mintsem a rekreációs használat jellemző, bár utóbbira is van példa. A lényegesen kevésbé addiktív kannabisz esetében pontosan fordítva, a rekreációs használati forma tűnik dominánsnak, igaz az intenzifikált, sőt a kényszeres használat, illetve függőség kialakulásának lehetősége sem vitatott. Hasonló a helyzet a hallucinogénekkel, ahol a kényszeres használat esélye még kisebb. A legnagyobb variabilitást a stimulánsok mutatják. Itt az ecstasy vonatkozásában például egyértelműen a szociális-rekreációs használati mód a domináns (Demetrovics, 2000; Solowij és mtsai, 1992), ugyanakkor az amfetamin és különösen a kokain esetében nem ritka az intenzifikált és a kompulzív használat sem.
Nemi különbségek a droghasználatban
Mind a normál populációs felmérések, mind a drogfüggőket vizsgáló kutatások eredményei szerint jelentős különbségek mutatkoznak férfiak és nők között droghasználatuk mintázatának tekintetében (Demetrovics, 2004). A középiskolás populáció körében végzett ESPAD vizsgálatok (Elekes és Paksi, 1996 és 2000) például következetesen azt jelzik, hogy az illegális szereket kipróbálók aránya a fiúk körében magasabb, míg legális szerekkel inkább a lányok kísérleteznek. Így az 1999-es adatok szerint az első és második évfolyamos középiskolások között a fiúk 23,1%-a használt már valamilyen illegális drogot vagy szerves oldószert, míg a lányoknál ez az érték 13%. Ugyanakkor a visszaélésszerű gyógyszerhasználat (nyugtatók, altatók nem orvosi rendelvényre történő használata, vagy alkohol és gyógyszer kombinációja) esetében fordított a tendencia. A lányok esetében a
160
kipróbálás prevalenciája 11,6%, míg a fiúknál kevesebb, mint fele ennyi, 5,2%. Más megközelítésből ez azt jelenti, hogy a valaha illegális drogokkal vagy szerves oldószerrel kísérletezők mintegy kétharmada fiú (65,5%), míg a visszaélésszerű gyógyszerhasználat esetében ez az érték nem egészen egyharmad (32,3%) (Elekes és Paksi, 2000). A jelenség elsősorban azzal magyarázható, hogy a fiúk nyitottabbak a deviánsabb viselkedési formák, így az illegális szerek használata iránt, míg a lányok az elfogadottabb szerhasználati formákat preferálják.
Hasonló tendencia - de arányaiban még jelentősebb különbség - mutatkozik a 18 évesnél idősebb populáció esetében is. Az illegális szereket vagy inhalánsokat kipróbálókarányaitt 9,3% aférfiakközött, míganőkkörében 3,7%.Avisszaélésszerű gyógyszerfogyasztás ugyanakkor a felnőttek között is a nők körében gyakoribb, 21,2%, míg a férfiak esetében a legális gyógyszerekkel visszaélők aránya 13,6% (Paksi, 2003).
Egy 2005-ben végzett kvalitatív vizsgálat (Demetrovics és Rácz, 2008) további nemi különbségeket jelez. A vizsgálat során a rekreációs szcéna különböző résztvevőivel készültek interjúk, az ebben a környezetben megjelenő szerhasználat főbb jellemzőiről. Az eredmények szerint a lányok körében kevésbé jellemző a kannabisz használata, s különösen e drog rendszeres és intenzív fogyasztása. Ez a megfigyelés egybevág az irodalmi adatokkal (Demetrovics, 2004). A stimulánsokat tekintve ugyanakkor a lányoknál jellemzőbbnek tűnik az ecstasy használata, míg a fiúk között az amfetamin látszik dominánsabbnak.
A szcénát jól ismerő megkérdezett szakemberek ugyanakkor arra is rámutattak, hogy a lányok zárkózottabbak, nehezebben nyílnak meg, és ezzel összefüggésben kisebb valószínűséggel kérnek segítséget, mint a fiúk, míg utóbbiak inkább felvállalják droghasználatuk tényét, s akár ezzel kapcsolatos problémáikat is. A rendőrséggel való összetűzésekben és a kezelőhelyeken való megjelenésben mutatott férfi dominancia arra is utal, hogy a férfiak kevésbé tudják maszkírozni szerhasználatukat, könnyebben lebuknak.
Az életkor szerepe a droghasználat alakulásában
Az életkor az egyik legerősebb, a droghasználat alakulását és mértékét befolyásoló tényező. Az ADE 2001 országos reprezentatív vizsgálatban mért 6,5%-os országos életprevalencia érték az egyes korcsoportokban a következőképp alakul. A 18-24 évesek mutatják a legmagasabb (20,1%) értéket, majd az életkor növekedésével fokozatosan csökken a kipróbálók aránya. A 25-29 évesek körében 13%, a 30- 34 évesek között 7,9%, a 35-39 éveseknél 3,9%, míg az ennél idősebbek között kevesebb mint 1,5% használt valaha élete során valamilyen szert droghasználati céllal (Paksi, 2003). Az egészségügyi adatok szerint (Grézló és Porkoláb, 2003) a kezelésbe kerülő populációban is a 20-24 éves korosztály dominanciája mutatkozik meg mind a férfiak, mind a nők körében, ami egybevág a kvalitatív módszerekkel végzett kutatások (Rácz és Ritter, 2003) adataival.
Az első kipróbálás életkora az elmúlt években előretolódni látszik. Az ADE 2001 és az ADE 2003 vizsgálat budapesti adatai (Paksi, 2003) azt jelzik, hogy
161
míg 2001-ben a valaha drogot használók mintegy harmada 17 évesen vagy annál korábban próbált ki először valamilyen szert, addig 2003-ban már a megkérdezett szerhasználók több mint fele jelezte, hogy 17 éves korára túl van az első kipróbáláson. Speciális populációs adatok is azt jelzik, hogy a tízes évek vége felé már csökken a kipróbálás valószínűsége (Demetrovics, 2001).
A droghasználók tipológiái
Régi törekvés a droghasználók tipologizálása a személyiség-jellemzőik, avagy a szerhasználat kialakulásának okai mentén. Már a legkorábbi vizsgálatok és klinikai megfigyelések rámutattak ugyanis, hogy korántsem egységes jelenség a droghasználat; ezen szempontok mentén sem.
A droghasználók tipologizálására már a 20. század elejétől kezdődően számos kísérlet történt. Az egyik legkorábbi kísérlet Kolb (1925) nevéhez fűződik, aki 230 drogfüggő személy vizsgálata alapján öt csoportot különített el. Ezek: a normál személyek alkalmi addikcióval, a gondatlan újdonságkeresők, a pszichoneurotikus csoport, a megrögzött bűnözők és pszichopaták, valamint az addiktív személyiségű személyek. Egy harminc évvel későbbi, pszichoanalitikus megközelítésű felosztásban Gerard és Kornetsky (1954 és 1955) négy, sok szempontból az előzőhöz hasonló típust különít el. Ezek a rejtett szkizofrén típus, a kezdődő szkizofrén vagy borderline típus, a személyiségzavaros típus, valamint a bűnöző típus. A két tipológia alapján látható, hogy kezdettől felmerül egy normál, nem patológiás szerhasználó vagy akár szerfüggő csoport léte, amely akár valamilyen aktuális probléma vagy átmeneti krízis miatt válik szerhasználóvá, de amely esetében nem feltételezhető súlyos patológia a háttérben. Más csoport esetében azonban pont ellenkezőleg, különböző fokú patológia lehet, ami a szerhasználathoz vezet, míg megint újabb csoportként jelennek meg azok a személyek, akiknél elsősorban az antiszocialitáshoz, a bűnözői magatartáshoz kapcsolódóan, vagy akár annak részeként van jelen a szerhasználat. Utóbbiak esetében az is felmerül, hogy náluk a szerhasználat pusztán tünete az antiszociális viselkedésnek.
Ezen korai tipológiákkal sok párhuzamot mutatnak a későbbi, immár kérdőíves kutatásokon alapuló eredmények. Ezek a pszichometriai kutatások többnyire többdimenziós személyiség-kérdőíveket alkalmaztak, s a kapott adatokat úgynevezett klaszter elemzéssel vizsgálták. Ez az eljárás olyan csoportokat képez a személyekből, amelyeknek a tagjai a vizsgált személyiségdimenziók mentén a leginkább hasonlítanak egymásra.
Hill, Haertzen és Glaser (1960) például az MMPI kérdőív segítségével,
200 drogfüggő beteg adatainak a feldolgozása során négy típust különített el, amelyeket normál, neurotikus, pszichotikus és pszichopata (antiszociális) típusoknak nevezett el. Mint az a típusokból is látszik, a szerzők éltek azzal az előfeltevéssel, hogy az addikció hátterében egyéb pszichopatológiai folyamatok húzódnak meg, s hogy a tipológiát alapvetően e patológia jellege mentén lehet megalkotni. A 70-es évek későbbi vizsgálatai, csakúgy, mint az újabb vizsgálatok, kisebb-nagyobb eltérésekkel hasonló kategóriákat alkottak. Általában jellemző,
162
hogy a neurotikus és a pszichotikus csoport kórelőzményében szerepel a legtöbb pszichiátriai komorbid zavar (azaz ezekben az esetekben magas a társuló pszichiátriai zavarok előfordulása), ők jelzik a legmagasabb mértékű stresszt, és szintén esetükben fordult elő a legnagyobb arányban öngyilkossági kísérlet. Ezen két csoport esetében az eltérő mértékű pszichiátriai rendellenesség tekinthető a droghasználat fő okának, hátterének. A normál típus jellemzői mutatják ezzel szemben a legkevesebb patológiát, a legalacsonyabb mértékű szorongást és a legerősebb kontrollfunkciókat.
Egy újabb vizsgálatban Craig és munkatársai (1997) heroinisták és kokainisták vegyes mintáján négy típust azonosított, amelyek, mint látni fogjuk lényegében megfeleltethetőek a fentiekben leírt típusoknak. Az első (1), a legproblémásabbnak tekinthető csoportot nagymértékben jellemezték a szkizofréniához hasonlatos tünetek, valamint a hangulati élet zavarai, továbbá szorongás, antiszocialitás és zárkózottság. Alacsony értéket mutattak ugyanakkor az ide sorolt személyek a kényszeresség tekintetében. A második (2) típust is magas antiszocialitás jellemezte, ugyanakkor az itt megjelenő egyéb jellemzők nyomán a szerzők feltételezik, hogy ez a droghasználat és nem a belső tendenciák nyomán jelenik meg ebben a csoportban. A csoportot magas nárcizmus, alacsony öngyilkossági kísérlet, az előbbiekhez képest magasabb szociális kívánatosság jellemezte. A harmadik (3) csoport esetében elsődlegesen az antiszocialitás mutató kiugró értéket, ami alapján a szerzők felvetik, hogy esetükben a droghasználat az általános antiszociális karakter részeként jelenhet meg. A negyedik (4) klaszter mutatta a legtöbb normál tartományba eső értéket a különböző skálákon, illetve a dolgozók és a tanulók aránya körükben a legmagasabb, míg a legkevesebb öngyilkossági kísérlet is esetükben fordult elő.
Családi tipológiák
Cancrini és munkacsoportja (Cancrini, Costantini és Mazzoni, 1985; Cancrini, Cingolani, Compagnoni, Costantini és Mazzoni, 1988) kísérletet tesznek heroinfogyasztók, illetve családjuk tipologizálására. A szerzők négy típust különböztetnek meg.
Az első (1) az úgynevezett traumatikus drogaddikció, ami olyan fiatalok esetében jellemző, akik mindig ‘modell’ gyermekként szolgáltak a családban, azonban valamilyen traumatikus esemény következtében heroint kezdtek használni. Jellemző rájuk, hogy megelőzőleg mindig készek voltak mások problémáinak a megoldására, ugyanakkor az őket ért trauma kapcsán képtelenek megtalálni és elfogadni mások segítségét, támogatását. Más esetekben az önállóvá válás folyamata során bekövetkező egyensúlyvesztés áll a heroin használatának megjelenése hátterében. Esetükben előfordul, hogy valamilyen családi trauma (haláleset, válás stb.) keltette bűntudat is szerepet játszik a szerhasználat megjelenésében. Ezt a típust a drogfogyasztás hirtelen megjelenése jellemzi, ami a korábbi életvezetési móddal való hirtelen és gyökeres szakítással egy időben történik. Jellemző rá továbbá a drogfogyasztás öndestruktív és teátrális jellege,
163
a dózisok gyors emelése, valamint a heroin-használatot kiegészítő alkohol – és barbiturát-fogyasztás, amely tényezőkből egyenesen adódik a túladagolás nagyfokú veszélye. Jelentős szerepet játszik a drogfogyasztásban, annak bűntudatot enyhítő volta; sokkal inkább a tompultság, mintsem az élvezetek, az öröm keresése a jellemző ebben az esetben.
A második (2) típus az aktuális neurózisból származó drogfogyasztás. Az ide sorolható személyeket depresszió, csökkent aktivitás és érdeklődés, valamint impulzivitás jellemzi. Erre a típusra jellemző leginkább az a családi mintázat, amelyben az ellenkező nemű szülőt a túlzott bevonódás, túlvédő, szimbiotikus attitűd jellemzi, míg az azonos nemű szülőt a távolságtartás és a perifériális szerep a családban. Esetükben sem az örömszerzés áll a droghasználat hátterében. Függőségükért ugyanakkor gyakran hibáztatják környezetüket. Esetükben, a szerzők véleménye szerint az egyéni terápia szinte bizonyosan kudarchoz vezet. A harmadik (3) típus az átmeneti addikció. Az elnevezés (transitional) nem az addikció időben átmeneti jellegére utal, hanem a személyiség szerveződésének, a mániás-depressziós hangulatzavarban megfigyelhető, neurotikus és pszichotikus elemeket ötvöző szerveződésére. Ezen típus családját a paradox és össze nem illő, ellentmondásos üzenetek jellemzik, továbbá nem ritka, hogy a családban jelen van egy olyan „kedvenc” gyermek, aki valamennyi családtag elismerését élvezi. A drogfüggő vonatkozásában gyakori a mániás és depressziós időszakok megjelenése. Ezen típus esetében a szerzők szerint jelentős az öngyilkosság veszélye; különösen, ha a droghoz való hozzáférés hirtelen megszűnik (pl.
börtönbe kerülés miatt).
A negyedik (4), s egyben utolsó típus, a szociopátiás, azaz bűnöző típusú addikció. A család, az enyhébb esetekben a második típusú családhoz hasonlíthat, míg a komolyabb esetekben a súlyosan dezorganizált, s a legkedvezőtlenebb szociális családi háttér a jellemző. A droghasználat kialakulásához itt jelentős mértékben hozzájárul a család alacsony, perifériális társadalmi-gazdasági helyzete. Az antiszociális viselkedés itt általában megelőzi a droghasználat megjelenését; a droghasználat tulajdonképp az antiszocialitás részeként jelenik meg, s integrálódik a viselkedésbe. Az ebbe a típusba sorolható droghasználók többnyire hidegnek és ellenségesnek észlelik környezetüket. Ezen szerhasználók esetében a terápiás közösségeket tartják a szerzők a megfelelő intervenciós lehetőségnek.
Az egyéni terápiás beavatkozás egyedül a traumatikus típus esetében tűnik célravezetőnek, míg az aktuális és az átmeneti típus esetében a családi intervenciók látszanak a legeredményesebbnek. Bár a szerzők nem foglalkoznak a heroinisták tipologizálásának irodalmával, nehéz nem észrevenni, hogy az azonosított négy típus jól megfeleltethető a Craig és mtsai, (1997) vagy Calsyn és mtsai, (1989) által azonosított típusoknak.
Diszkusszió
Összefoglalva, jól láthatjuk, hogy a droghasználat igen heterogén jelenség. Nem csak a használt szer vagy a szerhasználat mintázata mentén, hanem a használat
164
hátterében megbúvó pszichodinamika és családdinamika alapján is különböző csoportokat, típusokat azonosíthatunk. A fentiek során ezen csoportosítási lehetőségeket, s legfontosabb jellemzőiket tekintettük át. Ez az áttekintés talán rámutat, hogy az egyes esetek kezelésénél mennyire fontos a háttérdinamikák feltárása, s az intervenció igazítása a problémához. Jól látható, hogy mivel az okok sem egységesek, így a beavatkozás sem lehet rutinszerűen mindig ugyanaz.
Irodalom
1. Calsyn DA, Roszell DK, Chaney EF. Validation of MMPI Profile Subtypes Among Opioid Addicts Who Are Beginning Methadone Maintenance Treatment. Journal of Clinical Psychology, 1989; 45:991-998.
2. Cancrini L, Cingolani S, Compagnoni F, Costantini D, Mazzoni S. Juvenile Drug Addiction: A Typology of Heroin Addicts and Their Families. Family Process, 1988; 27: 261-271.
3. Cancrini L, Costantini D, Mazzoni S. Drug Addiction Among Young People: A Study of Typology and its Relevance to Treatment Programmes. Bulletin of Narcotics, 1985; 37:125-133.
4. Craig RJ, Bivens A, Olson R. MCMI-III-derived typological analysis of cocaine and heroin addicts. Journal of Personality Assessment, 1997; 69:583-95.
5. Demetrovics Zs. Droghasználat Magyarország táncos szórakozóhelyein.
L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2001.
6. Demetrovics Zs. Nemi különbségek a rekreációs droghasználatban.
Addictologia Hungarica, 2004; 3: 533-542.
7. Demetrovics Zs, Rácz J. (szerk.). Partik, drogok, ártalomcsökkentés. Kvalitatív kutatások a partiszcénában. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2008.
8. Elekes Zs, Paksi B. A magyarországi középiskolások alkohol és drogfogyasztása. Népjóléti Minisztérium, Budapest, 1996.
9. Elekes Zs, Paksi B. Drogok és fiatalok. Középiskolások droghasználata, alkoholfogyasztása és dohányzása az évezred végén Magyarországon. ISMertető 8. Ifjúsági és Sportminisztérium, Budapest, 2000.
10. Gerard DL, Kornetsky C. A social and psychiatric study of adolescent opiate addicts. Psychiatric Quarterly, 1954; 28:113-25.
11. Gerard DL, Kornetsky C. Adolescent opiate addiction: a study of control and addict subjects. Psychiatric Quarterly, 1955; 29:457-86.
12. Grézló O, Porkoláb L. Egészségügyi statisztikai adatok a kábítószer- fogyasztásról, a 2002 évről. In: Ritter I, Felvinczi K. (szerk.) Jelentés a magyarországi kábítószer-helyzetről. Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium. Budapest, 2003; 83-95.
13. Hill HE, Haertzen, CA, Glaser, R. Personality characteristics of narcotic addicts as indicated by the MMPI. Journal of General Psychology, 1960; 62:127-139.
14. Kolb L. Types and characteristics of drug addicts. Mental Hygiene 1925; 9:300-313.
15. National Commission on Marijuana and Drug Abuse. Drug Use in America: Problem in Perspective. Government Printing Office, Washington,1973.
16. Paksi B. Drogok és Felnőttek. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2003.
17. Rácz J, Ritter I. Az injekciós droghasználat felmérése a „gyors helyzetfelmérés és válasz” (RAR) módszerével Magyarországon. Addiktológia 2003; 2: 305-345.
18. Solowij N, Hall W, Lee N. Recreational MDMA use in Sydney: a profile of ’Ecstacy’ users and their experiences with the drug. Br J Addict 1992; 87: 1161–1172.
19. Zinberg NE. Drug, Set, and Setting. The Basis for Controlled Intoxicant Use. Yale University Press. New Haven-London, 1984.
20. Zinberg NE, Jacobson RC. The natural history of “chipping”. Am J Psychiat 1976; 133: 37–40.
166
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése